A palota téli kertje

Síppal, dobbal, kék lufikkal tiltakozott tegnap a szakszervezet. Semmi különös, volt ez már durvább is. Az sem meglepő, hogy „az előadás” előtt a tüntető munkások betértek egy kis hidegűző, bátorító szilvóriumra, a kormányhivatalhoz közeli kocsma tájékán nagy volt a konföderációs hangzavar. Ejnye no, hát ők is csak emberek, és ugyan kinek akaródzik ilyen ködös reggelen le-föl masírozni, az ujjal mutogatást elviselni, a rendőröknek ellenállni?! Reggel fél nyolckor alig voltak harmincan. Aztán ezerre duzzadt a tömeg, meg is hallotta hívó hangját Peter Magvaši, aki valaha a munkáltatók szövetségének tagjaként „zsákmányolta ki” a munkásokat. Igaz, most sem tesz egyebet, csak ezt manapság nem így hívják. És a tömeg, láss csodát, még meg is tapsolja érte! Éljenzik az új munkatörvénykönyvért, mellyel egyszerűen lehetetlenné tette, hogy a dolgozni vágyó ember több munkát vállaljon, hogy eltarthassa családját. A szakszervezet hálás neki, megtapsolja, szereti. Aztán jött Koncoš elvtárs, aki szerint meg kell újítani a párbeszédet az egyszerű néppel, akarom mondani a szakszervezettel, merthogy az nem mindig ugyanaz. Földművelési miniszterként talán megpróbál elvetni néhány magot, melyből a választásokra erős szavazatok nőnek.§

Rudolf Schuster mindenesetre megértőbb volt a kormánynál, leereszkedett a néphez – vagy az „ereszkedett fel” hozzá? Egyenlő partnerként, mint férfi a férfivel, úgy beszélt a néphez a palota téli kertjében, és a szakszervezettel együtt szidta a kormányt a munkanélküliség miatt és azért, hogy a miniszterek még a kifogásokat összegző irományt sem hajlandók átvenni. Ő bezzeg kinyitotta kertje kapuját, de a kabinet a füle botját se mozdítja. Kert, téli kert, palota, kommunisták...

Az Auróra helyett pedig ott volt Schuster aurája.