A nyitottság védelmében

Az első ilyen alapérték – és erről már többször írtam itt is – a szolidaritás, amely egyébként mind a vallásos (keresztény– zsidó), mind a szekuláris európai hagyományok sajátja. Nagyon kevés olyan őshonos gondolati irány van a kontinensen, amely elutasítja a szolidaritás elvét, és azok az ideológiai szintézisek, amelyek dominánsak Európa nyugati részén, éppen hogy a szolidaritás köré húzzák fel a többi ideológiai elemet. Gondoljunk csak a német CDU keresztény-szocializmusára, amely egyszerre morálisan konzervatív, de társadalmilag szolidáris is. Ma azonban ez az érték minden korábbinál jobban megkérdőjeleződik a határainkon kívül (Ukrajna) és belül is (migránsok).

Az európai projekt másik alaptézise a szabad áramlás a tagországok között, legyen szó emberekről, tőkéről, de akár ötletekről is. A határok eltörlése az európai egyesülés egyik legkézzelfoghatóbb eredménye, sokunk számára éppen ez az EU erejének szimbóluma. Az, ami ma az olasz belső határokon zajlik, azaz, hogy a migráció által leginkább sújtott ország északi szomszédai elkezdték lezárni a határokat, hogy feltartóztassák a menekülteket, nagyon veszélyes precedens. De a most bejelentett magyar–szerb fal, az EU külső határán, az európai civilizáció kellős közepén, szintén ellene megy azoknak a tendenciáknak, amelyekben sokan annyira bíztunk, azaz Európa fokozatos, de megállíthatatlan integrációjának.

Az fenyeget, hogy a nagy igyekezetünkben, hogy válaszokat találjunk arra, ami a déli határokon zajlik, saját identitásunkat veszítjük el. Európa ereje mindig is – és nem csak az EU idején, előtte is! – a mozgásban, a globális szinten viszonylag szabad és gyors áramlásokban, az innovativitásban rejlett. Az elmúlt két évszázadban pedig a fokozatosan teret nyerő társadalmi szolidaritásban, az itt élők biztonságos és méltó életében is. Nem a bezárkózásban, a szétválasztásban, az utálatban, a megkülönböztetésben. Európa fénykorai a múltban is akkor voltak és a jövőben is akkor lesznek, amikor az előbbi tendenciák érvényesülnek, nem az utóbbiak. Félreértés ne essék: nem gondolom azt, hogy ennek a krízisnek a vége most az lesz, hogy a határaink bezárulnak, azt viszont igen, hogy egy lépéssel közelebb kerülünk ehhez. Hogy az aktuálpolitikai okokból zajló bevándorlóellenes hangulatkeltés, hogy olyan városok és falvak lakói, ahol egyetlen migráns sem volt és nem is lesz, nyilvános fórumon gyűlölködnek olyan emberekkel kapcsolatban, akiknek életét elképzelni sem tudják – mindez lebontja azt a kötőanyagot, amit szorgos munkával gyűjtöttünk össze az elmúlt évtizedekben.

A múltkor egy, a bevándorlással kapcsolatos beszélgetésen valaki azt kérdezte tőlem: miért beszélsz mindig többes szám első személyben, ki az a „mi”? Ez a kérdés számomra szimptomatikus: hát persze, hogy létezik „mi”. Mi vagyunk azok, európaiak. Létezünk. De a szolidaritás és a nyitottság elvesztésével elkezdjük felszámolni magunkat.