A nevünk itthon van

Egy magyarországi író szerint Kádárnak is vastagon kijutott a Kádár-rendszerből. Az is lehet, hogy elege volt belőle? Akár így, akár úgy, egy biztos, az ő nevével fémjelzett rezsimben sem szerepelt II. Rákó-czi Ferenc azoknak a történelmi személyiségeknek a listáján, akiket tilos volt tanítani az iskolában, akikről nem jelenhetett meg könyv, nem hangozhatott el előadás, családi körben mese gyanánt egy-egy történet. Ehhez képest fölöttébb elgondolkoztató, hogy a népszerű magyar televíziós műveltségi vetélkedő soros milliomosjelöltje nem tudta, mely város székesegyházában nyugszanak II. Rákóczi Ferenc hamvai, Munkács, Beregszász, Lőcse vagy Kassa. Szlovákiai magyar emberrel ilyesmi aligha fordulhatna elő, kapásból kivágná Kassát, sőt Borsit is, ahol az erdélyi fejedelem, a kuruc szabadságharc vezére született. De mielőtt túláradna bennünk az öröm, ne feledjük, efféle kérdés nem kérdés a magyar ember számára, legyen bár az illető Magyarország határain belüli vagy túli, és nem is rendszer-, illetve kormányfüggő, hogy tudjuk-e rá a választ vagy nem. Ha nem, akkor szégyen. És ezen még a magyarigazolvány sem segít, bármilyen büszkén veregetik egyesek a szívük táján, ahol a zakó belső zsebében lapul. Apropó, magyarigazolvány! Duray Miklós nyilatkozta a közelmúltban, hogy „a státustörvényt Szlovákiában érte a legtöbb támadás, és talán ennek tudható be: mindössze 40 ezer magyarigazolványt kértek”. Mi az, hogy talán? De ha már, akkor talán annak is tulajdonítható a mindössze, hogy a szlovákiai magyarságon nem uralkodott el a nyájszellem – ezzel nem akarom megbántani azokat, akiknek a szemében valóban szent dokumentum a magyarigazolvány –; hogy sokan visszataszítónak találták az Orbán Viktor által megtestesített politizálási stílust és módszert, melyből kedvezménytörvény formájában sem kértek; hogy mindennapi megélhetési gondok játszanak közre, melyek közepette, meg amúgy is, minden csoda három napig tart; hogy nem kevesen gondolják úgy, magyar vagyok én, a magyar nemzet tagja papír nélkül is. És talán a kényelemnek, valamint annak a félelemnek, megalkuvó – pragmatikus? – magatartásnak ugyancsak tulajdonítható az MKP alelnöke által várt gyérebb érdeklődés, melyek kisebbségünk keserves történelmi tapasztalataiban gyökereznek, és amelyek következtében magyar gyerekek szlovák iskolába kerülnek, a szlovákiai magyarság hetven százalékának a neve pedig még mindig szlovákul szerepel a személyi igazolványban – nehogy már pont ebben akadjanak el a hivatalok, vagy ilyen „semmiség” legyen akadálya az előmenetelnek. Ha már, akkor elsősorban a neveinket kéne rendbe tenni, magyarítani. És ezért még csak a határt sem kell átlépni.