A munka dicsérete

Noha a munka dicséretét a szociban zengték úton útfélen, sőt a munka hadának dübörgő lépteitől néha még az egyéb hazugságokat sem lehetett hallani; kies hazánk egy-egy régiójában csak mára vált igazán értékké, becsülnivalóvá a munkahely. Szinte külön kasztot alkotnak ma már azok, akik dolgoznak, akik rendszeres fizetést kapnak. A többiek úgy néznek rájuk mint a kiválasztottakra, sőt néha még utálják is őket, mert nekik sikerült... Főleg így van ez vidéken, ahol természetesen még mindig dívik a sógor-komaság divatja, a hivatalnokok is elsősorban a saját családjukon, ismerőseken segítenek, ha állásról van szó. Történt már olyan is, hogy fizetni kellett a munkahelyért, amely egyébként nem igényelt semmilyen különösebb képesítést. Munkahelyet tehát bármi áron, akár feketén is.

Egy ismerősöm piszkosul pórul járt. Világéletében imádott főzni, értett is hozzá, és mivel a saját szakmáján belül sehol sem tudott elhelyezkedni, átképeztette magát szakácsnak. Nagyszerű eredménnyel végezte el a tanfolyamot, az útiköltségeit is térítették, állásajánlatokat is kapott, eddig tehát minden rendben. Előtte dolgozott ő már egy étteremben feketén, de hát Istenem, mindenki úgy boldogul, ahogy tud, a két kisgyereket is el kell tartani, a vendégek pedig elégedettek voltak a főztjével. A tanfolyam után egy másik városban helyezkedett el immár hivatalosan. Az új főnök mindent megígért, de az alapfizetésen kívül semmit sem tartott be, olykor még azt sem adta meg. Nem fizette a túlórákat, a rendkívüli hétvégi akciókat, s ha ezt számon kérték rajta, akkor csak annyit mondott, hogy nincs pénze (sose volt), vagy pedig zsarolt: ha nem tetszik, mehetsz vissza szociálisra. Ha figyelembe vesszük, hogy ismerősöm fizetése kb. 1500 koronával volt csak több, mint a segély, és azt is, hogy számtalanszor az étteremben kellett aludnia, mert se vonattal, se busszal nem jutott már haza a feleségéhez és gyerekeihez, nos akkor világos, hogy rövid idő múlva faképnél hagyta a kedves tulajt. Ekkor szólt neki a régi főnöke, ugyan már jöjjön vissza hozzá, csak úgy feketén főzzön neki, megegyeznek, ismerősöm is jól jár, mert a szociálisból biz nem lehet megélni. Hivatalosan ugyan nem tudja őt alkalmazni, de az adott szó kötelez, minden rendben lesz. Barátom tehát ismét a régi főnökénél dolgozott, amíg egy szép napon a tulaj közölte vele, hogy mehet haza, mert a régi szakácsa még sanyarúbb helyzetben van, kénytelen őt legálisan visszavenni. Ismerősöm szó nélkül hazament, a spájzban nyelte vissza a könnyeit amúgy férfiasan, és a gyerekei jövőjére gondolt. Pár nap múlva a főnök csengetett, jöjjön hamar kisegíteni, nem várt rendezvénye lesz, megfizeti, csak jöjjön, az Istenért, könyörgött. – Belőlem napi kétszáz koronáért nem csinálhatsz bohócot, sem lakájt, eddig sem tartottad meg az ígéreteid, húzzál a fenébe, kérlek – fakadt ki ismer#söm, és azóta is a munkanélküliek kenyerét eszi. Ha az még el nem fogyott...