A magyar kisebbség külön jussa

S úgy tűnik, hogy a Nagy Imre alakját és politikusi pályáját felidéző történészek alighanem szándékosan kerülték a szenzációhajhász szülemények tudományosan egyébként már megtörtént cáfolását. Nyilván ebben közrejátszott a felértékelésüktől ódzkodó történészi felelősségérzet. ĺgy például a magyarországi kutatás már a rendszerváltás előtt kiderítette, hogy Nagy Imre a cárgyilkosság idején a Bajkálon túli egyik vörös egység géppuskásaként harcolt. A kivégzőosztagban lehetett névrokona, de Nagy Imre aligha tehetett kétezer kilométernyi „kiruccanást” az Urálba. Egyébként őt magát fenyegette – osztagával együtt – azokban a napokban az agyonlövetés, amitől akkor csak a cseh legionáriusokkal kötött egyezség mentette meg.

Nem valószínű, hogy maga az élmény különösebb nyomokat hagyott volna benne, s befolyásolta volna őt abban, hogy alig két évtizeddel később, 1937-ben a moszkvai magyar emigráció lapjában, az Új Hang hasábjain megjelent Szabadságharc a Duna völgyében című tanulmányában a csehszlovák polgári demokrácia védelmére kelt. ĺrásában az 1848-49-es magyar szabadságharcból és Marxnak a haladó és reakciós nemzeteket megkülönböztető, torz felfogásából kiindulva, a Csehszlovákia elleni hitleri fasiszta agresszió veszélyének közvetlen árnyékában a cseheket és szlovákokat immár a haladás élvonalába sorolta. Ugyanakkor leszögezte: „Senki sem tagadhatja, hogy a trianoni diktátum sérelmes a magyar népre, hogy a tisztán magyarlakta területek elszakítása orvoslásra szorul.” S ezt szem előtt tarva nyilvánította a magyar nép létérdekének – a „határon túli testvéreinek” sorsát is beleértve – a Csehszlovákia melletti kiállást. De mit érezhetett akkor, amikor immár itthon, második minisztersége idején, 1945 végén és 1946 elején közelebbről is megtapasztalhatta a csehszlovákiai „népi demokrácia” győztesi pózba öltözését. A belügyi tárca élén közvetlen felelősség hárult rá abban, hogy az üldöztetés elől menekülni kénytelen szlovákiai magyarok az anyaország segítőkészségét érezhessék. A minisztérium közigazgatási főosztályának vezetője, a német nemzetiségű lakosok kitelepítéséről szóló rendeletek kidolgozásával és végrehajtásával megbízott Bibó István azon fáradozott, hogy minél kevesebben kerüljenek a kitelepítettek listájára. S ezzel igyekezett elvenni az élét annak a csehszlovákiai törekvésnek, hogy a magyar kormányzat a németek helyére fogadhasson be minél több kitoloncolt szlovákiai magyart. „Nagy Imre nekem ezért egy rossz szót sem szólt. Minden normális hivatali helyzetben ezért járt volna egy kiadós fegyelmi” – vallotta be a hetvenes években készült életinterjújában Bibó. Vajon felvillant-e emlékezetükben, legalább egy pillanat erejéig 1956 őszén, azokban a viharos november eleji napokban ez a tíz évvel korábbi politikai „cinkosság”. Hisz e mögött a közös politikusi felelősség munkált.

Államigazgatási posztjáról 1946 márciusában lemondva Nagy Imre a parlament külügyi bizottságának tagjaként részt vett a párizsi békekonferencia elé kerülő magyar javaslatok kidolgozására létrehozott albizottság munkájában. Minden bizonnyal az itt szerzett információk és ösztönzésektől sarkallva találkozott a párizsi Interparlamentáris Unió ülésén a csehszlovák delegáció kommunista tagjával, Ladislav Holdoššal. A kommunista fordulat meggyorsítása ügyében Magyarországra látogató Korotkeviccsel, az SZKP KB magyar referatúrájának vezetőjével találkozva arról számolt be, hogy „nem tudott vele közös nyelvet találni”. Minden valószínűség szerint kedvezőbb hangulatban társaloghatott – ekkor már mint a parlament elnöke – az 1948-as forradalom 100. évfordulója alkalmából tartott ünnepi parlamenti ülésen résztvevő hivatalos csehszlovák delegáció vezetőjével, Zdeněk Fierlingerrel. Az ünnepi beszédet Nagy Imre tartotta. Fierlinger felszólalásában közeledést és együttműködést szorgalmazó hangot ütött meg. A két ország viszonyának lassú javulása nyomán megszülető csehszlovák–magyar baráti és együttműködési szerződés 1949 júniusában jóváhagyott parlamenti ratifikációs okmánya azonban már nem az ő kézjegyét viselte. Ekkor már a mezőgazdaság erőltetett ütemű szocializálását bíráló nézetei miatt a párt felső vezetésében kegyvesztetté vált.

A szlovákiai magyarság Nagy Imre nevét igazából 1956 őszén ismerte meg. S úgy tűnik, az 1956-os felkelés idején a népakarat sodrásába került Nagy Imre alakjának a szlovákiai magyar közegben kiváltott hatása társadalomlélektani vizsgálódást igényelne. Annál is inkább, hogy vajon mi késztethette a csehszlovákiai pártvezetést és személyesen Jozef Lenártot 1968-ban egy ugyancsak megdöbbentő lépésre. Huszár Tibor professzor 1968 Prága-Budapest-Moszkva című könyvének tanúsága szerint a Literární Listyben 1968 ban megjelent „Szintén egy évforduló” című, Nagy Imrét úgymond rehabilitáló cikke elleni elítélő, Kádáréknak megígért reagálással a pozsonyi Új Szót próbálták megbízni, amire végül is nem került sor. Vajon túlságosan megmaradt a szlovák pártvezetés emlékezetében, hogy a szlovákiai magyarok képviselői az 1956-os korabeli és későbbi hűségnyilatkozatokkal igyekeztek bizonyos kisebbségvédelmi lehetőségeket is keresni? Vagy ilyesmit sugalltak Kádárnak a környezetében levő, Csehszlovákiából származó magyar kommunisták, akik a szülőföldön maradottakkal szoros kapcsolatot tartottak fenn.

Nagy Imre majd ezeroldalas, kétkötetes tudományos életrajza, – amelynek szerzője a portréfilm forgatókönyvírója, Rainer M. János – arra figyelmeztet, hogy örökségének megvan a szlovákiai magyarsághoz szóló külön jussa is.

De ez még igazából alaposabb feltárásra vár.

A szerző történész