A legidősebb magyar hírlapíró

Ahogyan az ántivilágban szokás volt, Pintér Lajos is csinált mindenfélét: városházi, törvényszéki és rendőrségi hírek gyűjtésével kezdte pályafutását, s rangos zenekritikusként, több, manapság már nélkülözhetetlen forrásmunkának számító könyv szerzőjeként ismert, akinek munkásságát nemzetközi zenei lexikonok is jegyzik, éspedig mint olyan írástudóét, aki nélkülözhetetlen dokumentumokat tett közzé Liszt Ferenc, Bartók Béla, Kodály Zoltán, Dohnányi Ernő, George Enescu életéről és munkásságáról.

Mielőtt nem mindennapi életútját jellemezném, Szász Jánost kell idéznem, az írót, a romániai magyar szellemi élet mindenesét, aki idestova negyedszázada minden héten közzéteszi naplójegyzeteit az egyik legrangosabb magyar kulturális lapban, a Bukarestben megjelenő A hét hasábjain. „Életkora már önmagában is tiszteletet parancsol, de róla azt is tudni kell, hogy azokat a rövid, de valós koncertkritikákat egyenes derékkal írta. A zsurnalizmus is ismeri a szakmai parcellázást, Pintér Lajos pedig a maga pár négyzetcentiméterén intenzíven gazdálkodott. Volt idő, amikor az a tréfa járta, hogy amikor elhagyja Bukarestet, a hangversenyeket elhalasztják. Hosszú évekig jártunk a szerkesztőségből menet a minisztertanács közelében levő »önkisz« vendéglőbe, mely az Aleea Alexandru utcában fungált, azt Pintér elnevezte Alea iacta estnek. Sokszor elvetődött a kocka, amióta Pintér Lajost ismerem, de ő nyugodt maradt, nem mintha nem érdekelte volna az emberiség minden lélegzetvétele. Ő végezte nyugodtan a dolgát, úgy látszik, ez a hosszú élet titka.” Emlékezéseiből a hosszú élet titkát nem tudtam meg, viszont azt részletesen megismerhettem, hogy mit jelent csaknem háromnegyed évszázadot pályánkon eltölteni, nemzetiségi sorssal súlyosbítva. Pedig hát Pintér Lajos voltaképpen „megúszta” néhány kirúgással, egy-két kemény összecsapással a cenzúra hatalmával, amely, persze, szükségszerűen az ő vereségével végződött, de túlélt mindent, és most már derűsen emlékezik egyáltalán nem derűs ügyekre.

Tízéves volt, amikor a trianoni békeszerződést aláírták, attól kezdve román állampolgár. Megélte, hogy hajdan virágzó vidéki magyar szellemi központok – mint például Arad, ahová Bartók és Kodály járt koncertezni – hogyan süllyedtek provinciává és miként tűnt el mára magyar jellegük is. És hogy egy Kodály-koncert, például a Psalmus Hungaricus, aradi bemutatója 1934-ben, milyen botrányos körülmények ellenére valósulhatott meg. A helyi román fasiszta sajtó azzal a rágalommal igyekezett a koncertet megtorpedózni, hogy a műből süvölt a magyar irredentizmus, mire a bemutatót kezdeményező román karmester, Radu Urlatianu közölte, hogy a zenemű szövege Dávid király 55. zsoltára, tehát az acsarkodó nacionalizmus az Ószövetséget vádolja magyar nacionalizmussal. A Psalmus Hungaricust bemutatták, Pintér írhatott is róla. Sokkal kevésbé szerencsésen alakult A Petőfi-legendakör című könyvének, pontosabban szólva a mű kéziratának a sorsa, amely a mai napig nem látott napvilágot, annak dacára, hogy nem kisebb személyiség ajánlotta kiadásra, mint Sütő András. Pintér Lajos annak idején, még a negyvenes évek végén a bukaresti Előre munkatársaként tudósított azokról a fehéregyházi és segesvári ásatásokról, amelyeket a budapesti Petőfi-kutató, Dienes András, illetve a román Alexandru Culcer végzett: ez volt az első tudományos kísérlet arra, hogy megtalálják azt a tömegsírt, ahová a költő földi maradványai kerültek, a csata többi hősi halottjával együtt. Mint tudjuk, a földi maradványok azóta sem kerültek elő, viszont Pintér Lajos ettől az élménytől indíttatva kezdte gyűjteni a Petőfi-legendákat. 1972-ben az egyik romániai kiadó el is fogadta a művet, majd a nyomást leállították, a szedést szétdobták a bukaresti központi bizottság propagandaosztálya vezetőjének személyes telefonutasítására. A rendszerváltás után pedig – a jelek szerint – senkit nem érdekelt Petőfi.

Egy másik könyve 1973-ban viszont ugyancsak körmönfont módon jelent meg, holott a témája még jobban szúrhatta volna a Ceausescu-rendszer ügyeletes ébereinek a szemét, mint a Petőfiről szóló legendák. Az aradi tizenhárom utóéletéről szóló dokumentumokat gyűjtötte össze. Arról szól ez a valóban izgalmas dokumentumkötet, hogy miként exhumálták a tizenhárom tábornok holttestét a kivégzés után 18 évvel, az 1867-es kiegyezés idején, merthogy addig még beszélni sem lehetett róluk; hogyan alakultak az emlékezések, és például az sem érdektelen, hogy a gyászos esemény századik évfordulóján, 1949-ben közös román–magyar állami megemlékezés zajlott le Aradon. Persze, akkor még Petru Groza volt a bukaresti miniszterelnök. A kézirat elkészült, és a bukaresti Politikai Kiadó magyar lektora – személyes kapcsolatait felhasználva – meggyőzte a cenzort, hogy üsse rá a sorsdöntő Bun de tipar (Nyomtatható) pecsétet. A lektor azonban tudta, hogy ezzel az ügy még koránt sincs lezárva, mivel a kiadó igazgatója kiválóan tud magyarul, azaz nem lehet ködösít# jelentésekkel ámítani, és ha történetesen belepillant a műbe, akkor nincsen pardon... Viszont tudta azt is, hogy az igazgató sűrűn utazik hosszabb időre külföldre a pártközpont megbízásából. Nos, egy ilyen periódust választott ki, és a könyv megjelenhetett, méghozzá 16 ezer példányban, az igazgató pedig – kerülni akarván a feltűnést – hazatérése után hallgatott.

És milyen frissen tudósít Pintér Lajos a nemzetiségi újságírólét köznapjairól! Nem hinném, hogy akadna mai pályatárs, aki ne irigykedve olvasná, hogy – mondjuk – Pintér Lajos ugyanúgy, mint bármelyik romániai kollégája, a harmincas években miként utazott Magyarországra. Vette útlevelét és újságíró-igazolványát, amely első osztályú szabadjegyre jogosította a MÁV vonalain. (Megjegyzem: nem volt kedvezménytörvény, viszont az újságíróknak voltak kedvezményeik.) Budapesten pedig nem rokonoknál, ismerősöknél húzták meg magukat. Noha pénzük azért nem volt, de szállodában laktak, mivel egyes budapesti hoteltulajdonosok úgy hirdettek romániai lapokban, hogy a reklám árát le lehetett lakni. Igaz, a reklámnak olykor szokatlan formája volt: például a keresztrejtvények megfejtéseként jött ki a szálloda vagy a vendéglő neve, meg címe, ám ezért – ma úgy mondanánk – rejtett hirdetésért külön fizettek. És élénk volt a sajtóélet. Aradon például 1919 és 1940 között 146 magyar újság jelent meg (Kolozsvárott 475!), igaz, ezeknek döntő többsége ugyancsak kérészéletű volt. Viszont három lap, az Aradi Friss Újság, az Aradi Közlöny, illetve az Erdélyi Hírlap végig és folyamatosan életben tudott maradni. Ebben az időben Aradnak körülbelül negyvenezer lakosából 25 ezren vallották magukat magyar nemzetiségűnek. Mielőtt még teljesen idillinek vélnénk az akkori időket, hadd említsem meg, hogy előfordult az is, hogy a sajtópolémiákat sajátos módon zárták le. Ugye, a múlt század húszas éveiben még nem létezett központi bizottság, ahová el lehetett futni panaszra, mint ahogyan már ma sincs ilyen szerv, viszont az, akinek pénze volt, szinte bármit megtehetett. Mint az az aradi magyar főszerkesztő, aki a konkurens lap valamely közleményét sérelmesnek tartotta, tehát egyszerűen megvette a nyomdát, és másnap a kellemetlenkedő lap már nem jelent meg, munkatársai pedig az utcán találták magukat. És a hírekért valóságos versenyfutás folyt. A főszerkesztők rendszerint azzal kezdték napjukat, hogy – természetesen a kávéházban – végigolvasták a konkurenciát, és ellenőrizték, hogy saját lapjuk nem maradt-e le valamilyen eseményről. Ha lemaradtak valamiről és ez többször megismétlődött – nem volt kegyelem, a munkatárs kereshetett új redakciót.

Pintér Lajos emlékeiről eszembe jut, hogy mennyire hiányzik – egyetemes magyar vonatkozásban éppen úgy, mint nemzetiségi részletekben – egy jó és használható sajtótörténet. A minap, a „legöregebb” magyar politikai lap, a Népszava 130 éves históriájából kellett néhány epizódot felelevenítenem az érintett szerkesztőség felkérésére. Az első negyven esztendőről még készült összefoglaló áttekintés, mégpedig a Népszava egyik történész munkatársának tollából a Szociáldemokrata Párt támogatásával, de a többi kilencven évet sűrű köd takarja. És miközben másod-, harmadrangú írókról komoly vagy inkább komolykodó tanulmányok jelennek meg, egy újságírónak, legyen bármilyen tehetséges és rangos, csak valami csoda eredményeként juthat múltját feldolgozó értékelés. Vagy akkor, ha megéri kilencvenharmadik születésnapját, mint a bukaresti Pintér Lajos. Viszont egy UNESCO-felmérés szerint nemzetközi viszonylatban az újságírás nemcsak életveszé-lyes foglalkozás, hanem művelői még az igazán gazdag országokban is ritkán élik meg a lakosság átlagéletkorát.