A koldusok sem egyformák

Valaki mindig befogadja, talán még örülnek is neki, mert rajta keresztül gyakorolhatják emberbaráti kötelességüket, és vacsora közben még mesél is nekik. Az első hús-vér koldussal egy külföldi aluljáróban találkoztam. Nő volt, és iszonyatos dührohamot váltott ki belőle a piros kabátom. Ettől kissé csökkent a koldusok iránti rokonszenvem, de később rájöttem, hogy a koldusok sem egyformák. Sőt, lettek kedvenc koldusaim. Például a Fagyis koldus. Szakállas, középkorú férfi volt. Kopott, de tiszta öltönyt, világos inget és nyakkendőt viselt. Szája körül sárgára színeződött a szakáll, fején vászon siltes sapka. A lakótelepünkön cirkált, általában két koronát kért, és amint kapott, abban a pillanatban fagyit vett rajta. Volt, hogy naponta többször is láttam, amint lassan és óvatosan nyalogatja a gombócokat, nehogy lecsöpögtesse a ruháját. A másik kedvencem a Fésűs koldus volt. Fogatlan cigányember, borzas hajjal. A fésűt szájharmonikának használta, nagy bravúrral muzsikált rajta. Később beszerzett egy rozzant gitárt, felváltva fésűzött meg gitározott, s legutoljára már énekelt is rekedt, fekete hangon. Ő volt az utca szupersztárja. De az Őszinte koldust is szerettem, aki egyben az első kutyás koldus volt Pozsonyban. A sétálóutca közepén táborozott, mellette meleg szemű kicsi eb. A pokrócukon egy táblán azt állt: „Én vagyok a hibás”. Nem tudom, tényleg őszinte volt-e vagy csak marketing őstehetség, de szinte mindenki megkérdezte tőle, hogy miben hibázott, és akkor elmesélte, hogy hentes volt, jól keresett, de aztán inni kezdett, a felesége már nem bírta, elváltak, és ő mindent elivott meg elkártyázott, és így saját magának köszönheti, hogy az utcára került. De legjobban a Politológus koldust kedveltem. Sánta, sovány, kortalan emberke volt, az utcasarkon állt és hangosan szidta Mečiart. A pénznél jobban örült annak, ha meghívták őt ebédre, kávéra, egy kis süteményre. Sokszor láttam őt a környező büfékben, éttermekben, élénk politizálás közben. Aki nem ismerte, azt gondolhatta, hogy ő meg a megvendégelője munkatársak, barátok, akik megvitatják a legfrissebb híreket. Kedveltem és támogattam ezeket a koldusokat. De nem véletlen a múlt idő. Fokozatosan eltűntek. Nem tudom, hova. A mostani pozsonyi koldusok többnyire külföldiek, és állítólag nem maguknak kéregetnek. Ami biztos: egyre erőszakosabbak. És egyre kevésbé tudom, mit kezdjek velük.