A két szél összeér

Ez az állítás ma sem tűnik kevésbé igaznak, sőt, mindennél látványosabb lett az alulról szerveződő politikai kommunikációban és üzengetésben. Hiszen épp attól kerül a szélre a két tábor, hogy nem osztoznak értékeken, nincs közös védendő értékük, hanem egymás hecceléséből élnek.

Rengeteg nevet adhatnánk ezeknek, de most az érthetőség – és a politikai korrektség – kedvéért legyen ez a trollkultúra és a cancel culture. Mindkettőhöz tartozik egy kis magyarázat. A trollkodást itt mentalitásként kell érteni: egy eredetét tekintve populista, és ebből következően elitellenes, antipluralista, intézménykritikus és destruktív alapállás. Leglátványosabb szimbóluma az állatbőrökbe öltözött, szarvat viselő, Capitoliumot ostromló fiatalember. Nyilván közelebbi példák is adódnának. Nem is az a kérdés számukra, hogy mi ellen lázadnak, hanem hogy lázadhassanak. Egy kis trollkodás, ami aztán egy meglepően széles és színes, viszont teljesen párhuzamos valóságértelmezésen alapszik. Valahol mélyen ez is társadalomkritika persze, amelyben ott az idők szava. Érdekes, ahogy a 19. századi anarchizmustól ez most a másik szél felé tolódott.

A cancel culture ebben a felosztásban azt a csoportot jelöli, amely megkérdőjelezhetetlen módon várja el a konformitást egyes kérdésekben, a kritikusokat pedig kizárja, csakúgy, mint a párbeszédet. Természetéből és geneziséből fakadóan inkább elitista narratíva, amely a kozmopolita közegben hull a legtermékenyebb táptalajra. Ugyanúgy valós kérdésekhez nyúlnak, de a módszer a problémás, illetve mindkét tábor esetében a dialógus teljes elutasítása.

Ezt úgy hívjuk, delegitimizálják a másik oldalt. A legitim partnerekkel lehet és szabad beszélgetni, míg a többiekkel „nem érdemes”. A kizárás viszont önmegerősítő jellegű, nyilván a másik oldal erre reagál, ami csak olaj a tűzre. Ha pedig valaki megjelenik a „másik” tábor kerekasztalánál, akkor a mag számára nyilvánvaló, hogy árulás történt, hiszen szóba se állhatna velük. Jelenlétével legitimizálja őket – a vád szerint.

Az ilyen típusú társadalmi szakadékok kialakítása egyértelműen ellenséges műveletnek számít. Sokak érdeke, hogy ezek az árkok mélyüljenek, az érintett társadalom kivételével, természetesen. A felelős politikai vezetők és polgárok feladata, hogy ellenálljanak a rövid távú támogatottsági növekedés kísértésének, és megpróbáljanak megkapaszkodni a dialógus rögösebb útján, a zöldségesláda tetejéről való kioktatás helyett.

Ahogy az lenni szokott, a megbékélés előtt jön még a katarzis. A kérdés az, hogy 2022-ben lesz-e ilyen, vagy simán tovább mélyülnek ezek a szakadékok, a társadalmi működőképességet veszélyeztetve: oltás ügyétől kezdve a bizalmi tőke zuhanásán át a dehumanizált más csoportokig. Ez a társadalmi összeomlás legjobb receptje. Tudjuk, az mit jelentene és senki se akarja, de elkerüléséhez kollektív cselekvés kell, kellene.