A zűrzavarok kora

Kapkodom a fejem a közbeszéd színvonalától, a politikai önmutogatások módozataitól, valamint a kollektív skizofrénia jeleitől. 

Az elmúlt hetekben a kormányzati és ellenzéki oldalon olyan versenyfutás indult el, mely a valós gondok orvoslása és az ehhez kapcsolható szakmai párbeszéd vagy vita helyett az önmutogatásokat előtérbe helyezést mélyítette, eddig nem látott módon. Nagy a verseny a politikában, mert válogatott „pótcselekvések” korát éljük: van, aki pelenkát aggat a kormányhivatal kapujára, van, aki 500 évet zuhan vissza a laposföld korszakába, van, aki orosz színházat látogat, és van, aki ukrán kormányhivatalokat, van, aki ügynököt lát, és van, aki ügynök akarna lenni... Mesés ez a zűrzavaros színdarab, mert amíg a gyűlölet az egyik vagy a másik oldalon csepegtetve mérgezi a közbeszédet, addig sem foglalkozik a polgár azzal, hogy komoly gondok vannak a gazdaságban, a szociális kérdésekben, az egészségügyben, ezeket pedig nem 1-2 év alatt lehet megoldani. Az ország és polgárai jövőjét kellene tervezni, a megoldási javaslatokról kellene közbeszédet folytatni, na de kit is érdekel ez? (Jelen esetben pedig a választópolgárt érdeklik az igazán húsbavágó dolgok.) A „porondon” egyszerűbb zűrzavart kelteni, mert ahogy a mondás tartja: zavarosban jobb halászni. 

Ebben a társadalmi állapotban (káoszban?) sok-sok fura dolog természetessé kezd válni. Mesésen illusztrálja a helyzetet, hogy az ellenzéki tüntetésen „lemagyardisznózták” a kormányfőt. Nyilván a vélemény szabad. A színvonal az egyént tükrözi, de a „magyar” hatáshatványozó jelzőként való használata a magyarság zsigeri gyűlöletét is mutatja. Aki magyar, az hülyébb? Egy lépésre vagyunk a zsidózástól? Ha jól láttam, a demokratikus, humanista, egyenlőséget hirdető tüntetésen ez nem zavart senkit, a szlovák médiát sem. 

A másik eset a közösségi hálón jött szembe velem: az antifasiszta fiatalok a burkolt szurkodásaik tárgyává teszik a magyarságot, holmi határmódosítást sugallva. Müncheneznek egyet, ezzel pedig gyűlöletet csepegtetnek a közbeszédbe. Felmerül a kérdés: ha ilyenek az antifasiszták, vajon milyenek lehetnek a fasisztáink? 

Lassan már kollektív skizofréniában topog a társadalom, a totális polarizáció egyre nagyobb téveszméket tesz természetessé, az érzelmek eltompulnak, egyre hangosabb a kiüresedés (nem lesz jobb, minek ez), a közösségi motiváció hanyatlik. Ezek a jelek a magyar közösségbe is begyűrűztek. A polarizációban két irányt akar csak ismerni a magyar ember: vagy ellenzéki, vagy kormánypárti oldalt lát csupán. Pedig itt a harmadik, az ő részére legfontosabb: a közös magyar oldal, de a közösségi motiváció hiánya itt is megjelenik. Nézzük csak az oktatási hálózatunk helyzetét, lehetőségeit! Vannak sajnos helyek, ahol kollektív alapú motiváció helyett az önös (egyéni) érdekek dominálnak, és ebből mély gondok születnek. 

Nyilván felmerül a kérdés, hogy ezekben a zűrzavaros időkben mi a megoldás közösségünk ügyeire. Elsősorban saját magunkkal kell foglalkoznunk, saját kérdéseinkben kell a válaszokat keresnünk, a fennálló ideológiai különbségek nyilván megmaradnak, mert ahány ház, annyi szokás, de a világnézetek szerinti ellenfeszülés nem fogja közösségünk megmaradását segíteni. Legyünk tenni akarók, egymással színvonalas párbeszédet folytatók, emeljük magunkat a zűrzavarok fölé!