A jelkép bukása

Az arabok közül sokan nem szerették a volt iraki vezetőt, de – keveseket leszámítva – legalább tisztelték. Huszein jól építette fel imázsát: ő volt az öntudatos arabok megtestesítője, aki Washingtonnal szembeszállva oly sok elégtételt nyújtott azoknak, akik az Egyesült Államokban csak az ördög, de főleg a zsidók szövetségesét látják. Irak egykori diktátora azonban szombat este lerombolta maga alól a talapzatot. Kiábrándító lehetett híveinek az is, hogy már a hősről szóló mesék első része sem igaz. Nem egy titkos, ám annál pompásabb föld alatti palotában húzta meg magát, hanem egy lyukban, ahol szolgák helyett állítólag patkányok és egerek voltak sorstársai. Ezt azonban még alighanem elfelejtették volna neki, ha legalább megvívott volna az érte jövőkkel, majd az utolsó golyóval saját magával végez. Ehelyett az az ember, aki évekig támogatta az öngyilkos palesztin merénylők családjait, már akkor feltette kezét, amikor az amerikaiak még el sem értek hozzá. Elképzelhető persze, hogy Szaddám Huszeinnek van még egy terve. Főként, ha valóban azoknak van igazuk, akik állítják, a naponta amerikai katonák életét követelő gerillatámadások mögött nem is ő áll. Huszeinnek ugyanis lehetősége marad előadni egy utolsó nagyjelenetet, s legalább látszólag szembeszáll Amerikával: saját tárgyalásán. Miközben nyilván tisztában van azzal is, hogy halálos ítélet vár rá – tudhatja, ha életben hagynák, ismét jelképpé válna, akinek kiszabadításáért repülőgépeket téríthetnének el, merényletekkel zsarolhatnák fogvatartóit. Az arabok többsége azonban valószínűleg még így is jobban örült volna, ha Szaddám Huszein inkább mártír akar lenni. A bírák előtti szónoklatai lehetnek ugyan lelkesítőek, ám mindegyik után következik majd ugyanaz a jelenet: jönnek az őrök, és elvezetik a szimbólumot. Naponta emlékeztethetik tehát őket, hogy Amerika legyőzte és megszégyenítette azt, aki megpróbált ellenállni neki. Ezért is valószínű, hogy Huszein elfogása nem jelenti sem az iraki gerillatámadások leállását, sem azt, hogy a világ más részein le lehetne fújni a terrorriadókat. A nagy fogás utáni nemzetközi reakció ráadásul erősítheti az arab fundamentalisták elszántságát. Az még hagyján, hogy az Irak-vitában Washington mellé állók örömködnek – nyilvánvalóan saját sikerüket is látják a mostani fejleményben. Az viszont sokkal érdekesebb, ahogy a háború ellen már egy éve foggal-körömmel küzdő Párizs és Berlin jóformán elsőkként igyekeztek a nagy hírt üdvözölni, s gratulálni az amerikai elnöknek, illetve az Egyesült Államoknak. Sok muzulmán szemében ezzel ismét bebizonyosodott, Nyugaton nincs barátjuk, aki pedig mégis annak mutatkozik, az is önös érdekből, vagy legalábbis egy másik nyugati bosszantására teszi ezt. (Más kérdés, hogy Chirac és Schröder lelkesedése némi aggodalommal is keveredhet. Az ugyanis roppant kínos lenne, ha esetleg mégis van valamennyi igazságtartalma azoknak a híreszteléseknek, hogy Huszein Irakja francia és német cégekkel üzletelt, s ezekről az ügyekről a volt bagdadi vezér elkezd beszélni a tárgyalásán. Bár talán mesélhet ő amerikai partnerekről is.) Ha meg akarnak előzni egy nagyobb tragédiát, az amerikai és általában a nyugati politikusoknak nem szabad megállniuk. A diktátorok kaptak egy figyelmeztető jelzést, most valami pozitív gesztus kellene úgy általában az arab világnak, s nem utolsósorban – valóban – közös fellépés a szélsőségesek ellen. Másképp mégis Szaddám győz – akár holtában is.

A szerző a Magyar Hírlap munkatársa