A holokauszt főpróbája volt

A világ homályosan sejti, hogy kik lehetnek az örmények, akiknek Európa peremvidékén volt és van a hazájuk, amely csak valamikor réges-régen lehetett önálló (időszámításunk 301. esztendejében már felvették a kereszténységet). Vagy másfél ezer évig önállóságuktól megfosztattak és ahogyan Friedrich Engels írta róluk: „a török zsarnokság Szküllája illetve az orosz despotizmus Kharübdisze között sínylődtek”. És akkor még szó sem esett a perzsákról, akik ugyancsak kegyetlenül bántak velük, még nemzetnevüket is megváltoztatták a nagyvilág számára. Az örmény perzsa eredetű szó, ők hajkhnak nevezték magukat, azaz uraknak. Ez történelmi tévedés lett. Még a világtörténelemben a legnagyobb politikai befolyást megszerző örmény, Anasztáz Mikoján is szolga volt: előbb Sztálin, majd Hruscsov szolgája, bár abban a közegben talán a legokosabb (legravaszabb?) ember. Önigazolás lehet, hogy nem sokat tudunk az örményekről, de ez sem indokolhatja a felejtést, a közönyt. Pedig hát világsiker lett a harmincas évek elején a kiváló prágai német író, az 1927-es csehszlovák állami díj kitüntetettje, Franz Werfel regénye, a Musza Dag negyven napja, amely az örmény sorsban az akkor már világosan kirajzolódó zsidó tragédiát ábrázolta. Az örmények végzetét Ankarában írták meg és a Musza Dag hegységben teljesítették be; a zsidókat Nürnbergben rekesztették ki a németségből és Auschwitz lett az egyik végállomás.

Az áldatlan állapotnak évezredes múltja van, milliónyi örmény áldozattal. Viszont a birodalom modernizálását célként kitűző ifjútörökök sokszor kötöttek szövetséget a XX. század elején a nemzetiségekkel, nem utolsó sorban a nagy gazdasági hatalommal rendelkező örményekkel. Még a kulturális autonómiáról is tárgyaltak.

Az első világháború első éve azonban véget vetett a megbékélés lehetőségének. Egy örmény író oroszul kiadott könyvében olvasom, Berlin gyorsan rájött arra, hogy a szultáni birodalom milyen ingatag szövetséges. Más forrásokból pedig az is tudható, hogy a német nagyvezérkar tudatában volt annak: a háború két fronton nem nyerhető meg pusztán katonai eszközökkel. Lázasan keresni kezdték a másféle lehetőségeket. Az egyik tervről meglehetősen sokat tudunk: az orosz cárizmus és az orosz forradalom esélyeit latolgatva elszánták magukat az orosz bolsevikok, Lenin támogatására. Más kérdés, hogy ezzel olyan európai forradalmi hullámot gerjesztettek, amely őket is elsöpörte.

Sematikusan összegezve a szándékot: a tábornokok olyan társadalmat akartak teremteni, amely veszélyeztetve érzi magát egy másik, a történelmi előítéletek okán milliók számára ellenségesnek tekintett nemzetiség, vagy vallási csoport által. Mellesleg a többségi megtévesztettek számára biztosítják a kisebbség vagyonának elrablását is. Kidolgozzák tehát az örmény lakosság kiirtásának tervét. Első lépésként a török hadseregben szolgáló örményeket fokozzák le munkaszolgálatosokká. Aztán elkobozzák az örmények személyi igazolványait (tehát jogfosztottá teszik őket). Egyidejűleg üzleti tevékenységüket korlátozzák jelentősen, egyszersmind a török többség tudomására hozva, hogy az örmény gazdagok a török szegények vérét szívták. Internáló táborokat hoznak létre. A férfiakat leölik, a nőket és gyermekeket több száz kilométeres gyalogos halálmenetben hajszolják végig egész Kis-Ázsián. Ezután már csak az volt hátra, hogy a csőcseléknek szabad rablást engedélyezzenek, a hadseregnek pedig tudomására hozzák, hogy az örmények az antant ügynökei, hiszen a rokonaik az ugyancsak keresztény és ellenséges Oroszországban virulnak. Az örmény szociáldemokrata párttal, a dasnakokkal korábban szövetséget kötött ifjútörökök számára a hatalom fontosabb volt, mint az elvek. A német mag tehát jó török talajba hullt. Az 1915 áprilisában Ankarában hozott titkos rendelet már csak szentesítette a genocídiumot. És a világ hallgatott: a világháború szörnyűségei elfedték ezt a „kisebb” tragédiát.

A világ lelkiismerete számára fontos, hogy manapság már a zsidó holokauszt tagadása, Auschwitz gázkamráinak kétségbevonása Németországban börtönnel büntetendő. És mi van az örményekkel? A szlovák törvényhozás európai ügyekkel foglalkozó bizottsága a napokban határozatban szólította fel a törököket, hogy kérjenek bocsánatot az örményektől, mielőtt felvételt nyerhetnének az Európai Unióba. Ankara ridegen elutasította az ajánlást.