A hetvenéves orosz fiatalok

Az orosz szellemi élet három állócsillaga közül Vaszilij Akszjonov már tavaly augusztusban elmúlt 70 éves, Andrej Voznyeszenszkijt a napokban köszöntötték fel ugyanilyen alkalomból és július derekán Jevgenyij Jevtusenkóra kerül sor.

Nagyjából egyszerre indultak az irodalomban: a desztalinizáció – Ehrenburg által – „olvadásnak” elkeresztelt folyamatában. Őket tartották és tartják mindmáig a hatvanas évek szovjet új hulláma úttörő személyiségeinek. Odahaza a kritika, sőt az irodalom-és politikatörténet művelői „hatvanasoknak” nevezik őket. Merthogy részei lettek a politikának és az utolsó félévszázad viharos történetének is. Nos, a „hatvanasokból” – hetvenesek lettek. Lassan–lassan pályafutásuk utolsó szakaszához érnek. Ideje a számvetésnek, hogy mi lett eszményeikből, világszerte elismert hallatlan népszerűségükből – és mi lett abból az érzésből, amelyet mi tápláltunk irántuk, hiszen reményt adtak, hogy Oroszország nem az, amivé Sztálin degradálta, hogy a diktatúra legyőzhető a szellem eszközeivel, hogy az irodalom a szabadság, a demokrácia otthona lehet. Hajdanán, a harmincas évek elején, a sztálini propaganda szolgálatába besorolt nagy író, Makszim Gorkij hirdette meg a büszke jelszót: „Arra születtünk, hogy az álmot valósággá változtassuk”. Harminc év múlva, a hatvanas évek vége felé, állítólag éppen Jevtusenkótól származott a keserű paródia: „Arra születtünk, hogy Kafkát valósággá változtassuk”. A kafkai groteszk torz valóság, az elembertelenedés ellen tiltakoztak, amelyet Makszim Gorkij nem tudott, vagy nem akart felismerni. És ne feledjük, hogy ugyancsak sokat kockáztattak, bármennyire védte őket világhírnevük, amikor 1968 augusztusában Jevtusenko verset írt a Prágai Tavasz katonai eltiprása ellen, amelyet természetesen nem közöltek, Andrej Voznyeszenszkij pedig tiltakozó táviratot küldött az akkori pártfőnököknek, amelynek, persze, Brezsnyev nem örült, de inkább úgy tettek, mintha semmi nem történt volna.

Kezdjük a sort Vaszilij Akszjonovval... Vagy negyedszázada kényszerült emigrálni az Egyesült Államokba, amikor egy olyan irodalmi almanach szerkesztésében vett részt Metropol címmel, amelyet a cenzúra megkerülésével akartak kiadni. Első regénye, a Kollégák még 1960-ban látott napvilágot és olyan fiatal orvosokról szól (Akszjonov maga is orvos), akik nem fogadják el a bürokratikus rendet. Egyik legutóbbi regénye viszont a Moszkvai saga (mostanában jelent meg magyarul), amely hatalmas történeti körkép és egy család krónikájába építve ábrázolja a Sztálin haláláig tartó szovjet korszakot. Egyébként sok-sok olyan históriával fűszerezve, amelyek már szinte anekdotaként hatnak, azonban bármennyire groteszkek: megtörténtek. Például az is megtörtént, hogy a Moszkvai saga egyik főhőse, Gradov, az idős orvosprofesszor gyógyította meg Sztálint – székrekedéséből. Vagy nem kevésbé tanulságos és ugyanakkor tragikomikus, amikor a sportújságot olvasva a titkosrendőrség mindenható főnöke, Lavrentyij Berija arra ad parancsot, hogy a szerkesztő változtassa meg az ifjú Jevtusenko sportról írott klapanciáinak – rímeit. Mindez csak emlék? Akszjonov azért írta regényét, mert tudja, hogy milyen veszedelmes dolog a felejtés.

És ugyan ki emlékszik már arra, hogy Andrej Voznyeszenszkij volt talán az első költő a világon, akinek százezer példányban jelent meg verseskönyve és ő írta az első szovjet rockopera szövegét? Őt Borisz Paszternak fedezte fel, amikor tizennégy évesen elküldte verseit a mesternek. Arra már inkább emlékezhetünk: Voznyeszenszkijnek az Egyesült Államokban is akkora sikere volt, hogy amikor Ronald Reagan elnökként hivatalos látogatást tett Moszkvában, akkor magánprogramként Voznyeszenszkijt kívánta otthonában meglátogatni. Voznyeszenszkij vendégül is látta peregyelkinói nyaralójában Reagant és az is jellemző volt, hogy az elnököt ezúttal nem kísérte el a hivatalos vendéglátó, a másik elnök, Leonyid Brezsnyev. Természetesen nem arról volt szó, hogy Reagan többet értett volna Voznyeszenszkij költészetéből, mint Brezsnyev: mindketten hírhedten műveletlenek voltak. Reagan azt kívánta demonstrálni, hogy támogatja a lázadókat, Brezsnyev pedig azt, hogy a lázadókat akkor sem kedveli, ha annyira hatalmas pártfogójuk akadt. Különben Voznyeszenszkij volt az, akit Hruscsov még akkor, amikor hatalmon volt, a nyilvánosság előtt nyugati kémnek nevezett és felszólította, hogy távozzon az országból. Akkor Voznyeszenszkijben volt annyi bátorság, hogy méltóságteljesen védte Hruscsovval szemben – a költészetet. Hruscsovban pedig volt annyi kurázsi, hogy bukása után bocsánatot kért a nálánál jóval fiatalabb költőtől.

Egyébként bukása után Hruscsovot Jevtusenko látogatta meg, nem kevés rizikót vállalva ezzel. Talán arra emlékezett, hogy Sztálin örökösei című sztálinizmus ellenes versének közlését személyesen Hruscsov engedélyezte annak idején. A verset üdülés közben olvasta el Hruscsov és katonai repülőgépen küldette a Pravda szerkesztőségébe. Hruscsovnak még voltak ilyen gesztusai, hiszen ugyancsak nyaralás közben olvasta fel neki titkára Szolzsenyicin híres kisregényét, az Ivan Gyenyiszovics egy napját és személyesen döntött: engedélyezi a közlést. Ezekben a máig kényesnek minősített kérdésekben Jevtusenko nem ismer kompromisszumot. Nemrég ezt nyilatkozta: „Az az Oroszország, amely igényt tart arra, hogy demokratikus legyen, egészen más, mint a totális szovjet állam. Ám hazánk átvállalta a Szovjetunió államadósságát és éppen ezért jó lenne nem elfeledkezni arról, hogy erkölcsi adósságunk is van. Nem hiszem, hogy Putyin megbukna, ha kritikusan értékelné Sztálin korszakát. Nem lehet együtt élni a bűnnel. Meg kell tisztulni! És mit tapasztalunk ehelyett? A Duma elfogadja a sztálini himnuszt. Pedig világos, hogy ez sokakban a GULAG-ot, a kuláktalanítást és a vasfüggönyt idézi fel...” És azt is mondotta: „A fiatal költészet elfordult a politikától. Kár. Ha valakit nem érdekel a politika, ez azt jelenti, hogy nem érdeklik az emberek. A posztmodern költészet csak nagyon keveseket érdekel.”

Irodalomról, költészetről esik szó. Meg politikáról. Olyan bonyolult módon is, hogy Jevtusenko Ezer év orosz költészete címmel hatalmas antológiát adott ki, amelyben először kaptak azok a költők helyet, akiket vagy a cárizmus, vagy a sztálinizmus, vagy csak a közöny akart kitörölni az emberi emlékezetből. Akszjonov rendszeresen közli politikai kommentárjait a rangos orosz hetilap, a Moszkovszkije novosztyi hasábjain. Andrej Voznyeszenszkij pedig azt mondotta el hetvenedik születésnapján a moszkvai tévében, hogy visszatért egy időre eredeti foglalkozásához, és építészmérnökként egy kis templomot tervezett Puskin egykori birtokára. A lelkiismeret és a művészet templomának szánja ezt az épületet.

Fiatalokként lázadtak. Hetvenévesen pedig hűségesek maradtak ifjúságuk eszményeihez.