A hazafiság reménye

Nem mutatja meg!

Amíg ő vérlázítóan szít egy tucat kamera előtt (újságírás, hol vagy?), eszembe jut Jucika, a fiatalasszony, aki cipeli a nejlontáskát, anyáink cekkeres bevásárlására emlékeztetve, rohan haza a három kicsihez, az egyik nagybeteg, a férj pedig valahol egy építkezésen, ott a maringotkában élve tömi magába olajos kézzel a konzerv babgulyást, de soha nem panaszkodnak, csak dolgoznak, adót fizetnek, harmadikán futnak a bankba, befizetni a részletet, a gyereket meg taníttatják, hátha neki jobb lesz, néha a „sa-si” visszaható névmással bajuk van, de egyébként befizetnek a közösbe, nem úgy, mint bárgyú tekintetű főhazafink. Meg eszembe jut Gyuszi bá, a „sa-si”-val még jobban hadilábon áll, de ha van kuncsaft, a szerviz szombat délután is megy, kell a pénz, soha nem csalt, nem lopott, szombat este fölveszi a szép ruhát, biliárdozik egyet, legyen öröm is az életben. Őis befizeti a közösbe, katona is volt, gyermeke már készül átvenni a vállalkozást. Meg aztán látom a fiatal szívsebészt, aki nem celeb, pedig újszülöttnek ültetett át szívet, megszámolja e megdöbbentő szocialista egyenlősdis modellben a fizetését, szülei lakásában élnek, a kocsilízingre már összejött, ő sem nyafog, magasan szakképzett munkáját elvégzi, befizeti a befizetnivalót, és nem rinyál a kamerák előtt. Mindhárman reggelente mennek, pontosan érkeznek a munkába, dolgoznak, tisztességesen, keresnek, kevésbé tisztességesen, és törlesztenek: lakáshitelt, lízinget és a mečiari éra tartozásait az adójukban.
Ők hazafiak. Ők A hazafiak!

Ők nem vernek szét sajtótájékoztatón nyers tojást a párttárs fején, nem hugyoznak ki a belvárosi balkonról holtrészegen, valamivel jobban ragoznak, mint az a bizonyos tankfelhívás szövege, nem ordítoznak másokat megalázó szövegeket, nem hívják kócos boszorkánynak a szomszéd miniszter asszonyt és bohócnak az államalapítót, nem a Szociális Biztosító kapujáig tart a hazafiságuk, nem járnak naponta más limuzinnal, ők biztosan nem sértik meg a légteret vadászgépen, és nem helikopterrel mennek a majálisra.

Ők A hazafiak! Nem Rafael Rafaj, akinek eddigi intellektuális tevékenysége az írástudók közt egy teljes ezotériás tanulmányra és főnöke aláírásának hamisítására szorítkozott. Őazt gondolja, a hazafiság az, amikor gyerekekkel énekeltetünk az iskolában reggel himnuszt, miközben ugyanezen gyerekek jövőjét raboljuk szét egyenes adásban, lett légyen a beste kölke szlovák, magyar vagy roma. Kár, hogy nem a Mor ho!-t szavaltatnák utódainkkal, hiszen annak felhívása olyanokra vonatkozik, akik „enyves kézzel nyúlják le szabadságunkat” (a „kradmou rukou siahne na tvoju slobodu” nyersfordítása).

Volna kinek a kezére csapni, kedves koalíciós megélhetési hazafiak.

A hazafiság reménye halott. Majd ha a Rafael Rafaj által fémjelzett politikai garnitúrát minimum első kozmikus sebességgel távolítják el a közéletből, talán a hazafiság feltámadhat, talán új és nemesebb értelmet kaphat. De addig ezzel a szóval csínján, uraim, mert maguk nem a kommentár nyelve miatt nem érthetik meg, mit jelent. Le tudnám én írni szlovákul is, de maguk, kedves megélhetési hazafiak, saját anyanyelvükön sem értenék meg, ahhoz a nyelvet tisztességesen meg kellene tanulni. Erre pedig semmi remény.