A háborút el kell adni

Senki sem tudja megmondani, hogy mikor lesz háború, a közvéleményt a nyilatkozatok és szándékos kiszivárogtatások tömkelege alaposan összezavarta. Anélkül, hogy minősíteni akarnánk, tényként könyveljük el: ez az amerikai taktika része. Ha lesz háború, megindítása a nagy nyilvánosságot az adott pillanatban váratlanul fogja érni.

Persze az megjósolható: lesz egy jól értesült tévécsatorna – nem volna nehéz megnevezni –, amely majd egyenes adásban közvetíti az első percektől kezdve. Elsősorban azért, mert ez nagy üzlet, valószínűsíthető, hogy a háború, legalábbis az első napokban, minden más műsornál nézettebb lesz. Másrészt azért, mert ez propaganda is, a háborút el kell adni a nyilvánosságnak, és nem mindegy, hogy ki adja el. Amerika erkölcsileg sem kerülhet ki belőle vesztesen, a mostani világpolitikai helyzetben nem engedhet meg magának egy második Vietnamot. Az szinte biztos, hogy ebben a hónapban még nem lesz háború, hiszen Hans Blix január 27-én tájékoztatja a BT-t a fegyverzetellenőrök munkájának eredményeiről. A dolog el is húzódhat, az el nem kötelezettek mozgalma a zárt helyett máris nyilvános ülést követel, vita is lesz, esetleg újabb határozat és így tovább. Nagy általánosságban két csoportot alkotnak a véleményformálók, amellett hogy ezeken belül is rendkívül színes, olykor ellentmondásos állásfoglalások ütköznek. Az egyik szerint elkerülhető a háború, ha nem sikerül rábizonyítani Irakra a tömegpusztító fegyvereket. A másik szerint lesz háború, Amerika nem táncolhat vissza, pusztán kardcsörtetés céljából nem öltek volna máris ennyi pénzt a válságba. Senki sem beszél arról, hány százmillióba, akár hány milliárdba kerültek az eddigi erődemonstrációk. Az átlagembernek fogalma sincs arról, mibe kerül az amerikai és brit haditengerészeti felvonulás az Öbölben és elérhető közelségében, mennyit emésztenek fel a mozgósítások, a csapatösszevonások a környező államokban, az amerikai parancsnokság Katarba telepítése a megfelelő infrastruktúra kiépítésével, a katonai és polgári titkosszolgálatok mozgósítása és még lehetne sorolni.

Brit katonai elemzők úgy látják, a helyzet kulcsa nem a lehetséges iraki tömegpusztító fegyverekben és annak a veszélyében van, hogy ezeket Szaddám hozzáférhetővé teszi a terroristák számára, hanem az USA stratégiai céljaiban. Ők három fő célt fogalmaztak meg. Az első a növekvő amerikai olajszükséglet kielégítése hosszú távon. Dick Cheney alelnök két évvel ezelőtti jelentése azt jósolta, hogy 2020-ra az USA olajfogyasztása 50 százalékkal nő. A célkeresztben a hatalmas iraki – állítólag a szaúdinál is nagyobb – olajtartalékok vannak, s ezért figyel oda jobban Washington a Kaszpi-tenger medencéjére, Latin-Amerikára és Fekete-Afrikára is. A második stratégiai cél a terrorellenes harc, a harmadik pedig az USA globális katonai fölényének tartóssá tétele a világban.

Az elemzők szerint a globális amerikai stratégia eme három fő eleme összefonódik, egymástól elválaszthatatlan, s az is változó, mikor melyik kerül látványosabban előtérbe. Azt természetesen nem lehet megjósolni, hogy ez a stratégia mennyire lehet sikeres, tíz-tizenöt év múlva okosabbak lehetünk. Egyes szakértők szerint az a banánhéj, amin Amerika elcsúszhat, a muzulmán országok ellenállása.

Az USA dolgát megkönnyítené, ha ezekben az államokban az amerikai demokrácia honosodna meg, csakhogy ők – egy-két kivételtől eltekintve – nagyon határozottan nem kérnek belőle. Ezért beszélnek egyes politológusok máris „demokratikus imperializmusról”.