A demokrácia öngyilkossága

 

Jó reggelt, mondhatnók, ha a pénzügyminisztereknek igaza és erkölcsi joga lenne effélét nyilatkozni. Erkölcsi joguk azért nincs, mert tetszettek volna akkor adóelkerülésről beszélni, amikor az európai országokban a befektetések alapvetően az adózás miatt kezdték el máig tartó turisztikájukat. Igazuk meg azért nincs, mert a jelenlegi válság, vagy inkább válságsorozat alapvető oka nem az offshore-lovagoknál keresendő, hanem a felelőtlen költségvetési politikában. Arról, hogy az államkötvények manapság nem a biztos befektetést jelentik, sokkal inkább a kalandorok pénzügyi manővereivé válnak, ugyancsak a felelőtlen politikusok tehetnek. De ne mutogassunk rájuk, mert a felelőtlen politikusokat a felelőtlen választók választották meg. A szabad és általános, titkos választójogot az európai demokrácia egyik nagy vívmányaként szokás emlegetni. Nos, ahhoz képest, hogy nem is olyan rég még csak a nemesek vagy a férfiak rendelkeztek választójoggal, a vívmány valóban vívmánynak tekinthető. Csakhogy az európai jóléti állam modellje bizony szépen eldeformálódott, mert – mint ismeretes – az államnak nincs pénze, amit a jóléti politikára fordíthat. Azt az adófizetőktől veszi el. A jóléti, de sokkal inkább a jóléti felé közeledő friss demokráciák viszont szép lassan eljutottak odáig, hogy választást nyerni már csak a semmivel sem kiérdemelt juttatások ígéretével lehet. Miért? Mert egyre inkább közeledünk ahhoz a ponthoz, amikor a választópolgárok több mint fele nem befizető, hanem az állami juttatások kedvezményezettje. S nem elég, hogy a lakosság kisebbik fele fizeti meg az állami osztogatások és fosztogatások számláit, bizonyos pártok már annyira elvetemültek, hogy a közös megteremtésében oroszlánrészt vállalókat leszélhámosozzák – legutóbb Csehország árnyékkormányának szocdem pénzügyminisztere nevezte élősködőknek a kisvállalkozókat. Ezeket a politikusokat pedig szépen megválasztják, van ahol kényelmes parlamenti többség a jutalmuk, van ahol még az alkotmányost is elérik. A szabad és általános választójog egyik eredménye tehát az, hogy a jóléti helyett egyre inkább leszakadó, elszegényedő államokat látunk majd, aminek következtében maga a demokrácia kerül veszélybe. Nem egy európai országban már a törvényhozásban ülnek azok a politikai erők, amelyek számára az egyén szabadsága, a tulajdonhoz való jog, az egyéni felelősségvállalás egyszerűen handabanda. A demokrácia egyik alapintézménye, a szabad választás így válik a demokrácia közvetlen veszélyeztetőjévé, lassan, folyamatosan, de megállíthatatlanul. S ha már itt tartunk, föl kell tennünk a kérdést: szabad-e a demokrácia létét veszélyeztető intézményt megtartani. Szabad-e kivárni, míg a demokrácia önmagát lövi le, hogy majd az azt követő diktatórikus időszakot túlélve újra a manapság még természetesnek tűnő szabadságért kelljen harcolni – akár erőszak útján is? Ne feledjük, a diktatúrák az első éveikben sokszor keltették azt a látszatot, hogy gazdagabb lett a lakosság – Hitler a ’30-as években, vagy a ’48 utáni Csehszlovákia. De hosszú távon még egyik diktatúrának sem sikerült a szabadság rovására jobb életet biztosítania. Így tehát – ha felelősséggel rendelkező politikusokat akarunk – felelősségtudattal rendelkező választók kellenek. Olyanok, akik nemcsak elvesznek a közösből, hanem hozzá is járulnak. Az aktív korú választók adófizetéshez kötött választási cenzusa nem ördögtől való gondolat. Sőt. Az igazi szolidaritás jele. Befizetem az adómat, teljesítem a kötelességeimet, de akkor dönthessem el, mire költi az állam. A 21. század nem ússza meg a választási rendszer reformja nélkül, s ha igen, akkor a demokrácia öngyilkosságának tanúi leszünk – nem először a történelemben.