Bogyó Noémi: Orosz rulett

Most minden eldől. Itt állok a startvonalnál. Ma van a végső nap, a megmérettetéseknek a napja, ma bebizonyosodik, hogy életképes vagyok vagy nem.

Az örök vesztes. Aki sohasem tudta megütni az elvárások mércéjét. Mert sosem lehetett megfelelni. Mindig hiányzott valami az elvárt tökéletességhez. Már csak ezt-azt kell megtenni, ezen kell javítani, s akkor tökéletes leszel. Aztán mindig akadt még ez-az, amin javítani kellett, valami mindig hiányzott a tökélyhez, mert ez egy program, ami gyermekkoromtól fut bennem. Futtatok magamban. Kódolva van. Pici megjegyzésekkel, utalásokkal, rosszalló tekintetekkel. Ezt az applikációt nem lehet kitörölni, sem átírni a kódját. Éhező vagyok. Éhes a szeretetre, mint farkasok kies téli erdőben a vérre, mint selyempaplanok szeretők izzadságcseppjeire, mint galaxisok a vándorokra. Minden szeretetet, ami rezdül körülöttem, befalnék, magamba gyömöszölnék, minden mosolyt, ölelést, simítást, elfogadást, megbocsátást. Megkapni nem tudom, hát megvásárolom ezeket a ritka árucikkeket. Mert minden lehet üzlet tárgya, akár a szeretet is. Azt is ki kell érdemelni, azt is meg kell venni. Csereszinten működik a rendszer. Sok mindennel ki lehet váltani: megfeleléssel, apró szolgáltatásokkal, önmegtagadással, meghunyászkodással, odaadással, feltétel nélküli szolgálattal, alkalmazkodással.
Persze voltak megvilágosodások és voltak próbálkozások. Kilépni egy szerepkörből csak úgy lehet, ha belép az ember egy másikba. S milyen másikba lépne is bele, mint abba, amit bensőségesen ismer? Áldozatokat kezdtem keresni. Mindenki éhes valamire. Ki szeretetre, ki pénzre, ki elismerésre, ki hatalomra. Nincs a földkerekségen olyan teremtmény, aki ne vágyna valamire, aki ne koldulna valamiért. Nem kell pszichológusnak lenni ahhoz, hogy az ember belelásson a másik lelkébe.

Vegyük például Zeuszt. Nulla pszichológiai képzéssel volt a görög mitológia Casanovája. Nem volt olyan nőnemű lény, akit magáévá ne tett volna, ha akarta. Mert a nő a legkönnyebb préda, s az mindegy, hogy istennő, halandó vagy nimfa. Szóval Zeusz ott ücsörgött olümposzi trónusán, s onnan figyelte árgus szemmel az áldozatait. S nem kellett hozzá semmi más, csak egy kis érzék, egy kis kreativitás. Mert kreativitása, az volt az öregnek, meg persze tehetsége, férfiereje és karizmája. Meg volt bátorság is benne, hogy fittyet hányjon a házi boszorkánya haragjára, s ha már elege volt az intrikáiból, a lábánál fogva lógatta le az Olümposzról, hogy észre térítse. Hogy Isten volt? És?

Mindenki lehet Isten, ha elhiteti magával, hogy az. Gyakorolhatja is a hatalmát, ha van egy kis érzéke az emberi lélekhez, jó a megfigyelőképessége, rendelkezik egy csipet alkotókészséggel, érti az átalakulás csínját-bínját, és van benne egy nagy adag gátlástalanság. Mert az, ugye, kell ahhoz, hogy az ember manipuláljon, szeretettel zsaroljon, kihasználjon, elvegyen. Meg arrogancia, abból jó, ha határtalan van. S ugye, már említettem, a nő a legkönnyebb préda. Mert a nő mindig éhes. Vannak, akik pénzre, azoknak aranyeső kell, mint Danaénak. Aztán ott vannak azok a nők, akik a férfierőre buknak, izmos karokra, izombordákra a hason, azoknak fehér bika képében kell megjelenni. A romantikus Léda-lelkeknek hattyúformát öltök. Aztán vannak azok a nők, akik egy konkrét partner után sóvárognak, mint Kallisztó Artemiszre, ott azért kell egy kis színészi tehetség is. Hihetetlen idiótákat kell eljátszani. Vannak olyan nők, akiket hiába ostromol az ember, annyira zárkózottak vagy függetlenek, hogy lehetetlenség meghódítani őket. Ezeket úgy lehet megkapni, ha a férfi szatírként magáévá teszi őket, mint Zeusz Antiopét.

Ha beáll az ember ebbe a szerepkörbe, akkor lehetőleg ezután már ne nézzen tükörbe, és fojtsa vízbe vagy temesse el a lelkiismeretét. Ha nem tudja, akkor számítson rá, hogy egy bizonyos idő után ez az életvitel a pillanatnyi gyönyörön kívül már csak kiüresedést, álmatlanságot és lelki kiégést fog hozni.

Álmatlan éjszakáimon barna, kék, mogyorószín, szürke zöld, szivárványos íriszű szemek sírtak a hálószobámban, potyogtatták rám a könnyeiket. Hétről hétre újabb szempárok jelentek meg éjszakánként a mennyezeten, s miután már nem találtak ott több helyet, a falakat kezdték birtokukba venni. Minden új szempár megjelenésével egyre kaotikusabb, foghíjasabb, színtelenebb lett az életem. S még azt sem mondhatom, hogy a sorozatos hóditások és trófeák begyűjtésével tökéletesebbnek éreztem volna magam, netalántán megnőtt volna az önbizalmam. Egy fikarcnyit sem. Rettegve attól, hogy lelepleződöm, s kiderül, hogy a király meztelen – mármint, hogy értéktelen, sekélyes és szar ember vagyok –, már az első kufirc után felvettem a nyúlcipőt és továbbálltam. Az teljesen mindegy volt, hogy odavoltam meg vissza a nőért, vagy csak a szex miatt szedtem fel. Menekültem attól is, aki elvarázsolt, meg attól is, akire csak a lompos mozdult rá.

Aztán egy reggel arra eszméltem, hogy vége. Már ez sem kell. Sem kaland, sem sekélyes hódítás, sem kufirc, sem kámforrá válás. Nincs értelme ennek a létezési formának, és magának a létnek sincs már tétje. A tükörből újra egy örök vesztes nézett vissza rám.

Most minden eldől. Itt állok a maratoni startvonalnál. Ma van a végső nap, a megmérettetéseknek a napja, ma bebizonyosodik, hogy életképes vagyok vagy nem. Megelégedéssel és izgalommal tölt el, hogy orosz rulettezem a sorsommal, s még pisztoly sem kell hozzá.

Lefutni a maratont az egészséges embernek is kihívás. Egy olyan szívbetegnek, mint maga, a maraton maga az öngyilkosság – mondta Félix, a kardiológusom.

Lélegzet-visszafojtva várom, hogy eldördüljön a startpisztoly.

Gondolatban megforgatom a tárat.