A butulás, butítás ellen

Az ország egyik mikrobiológus szaktekintélye, maga is tanár, azt válaszolta: ma szerkesztetlen tartalmak tömegét, információk millióit kaphatja meg bárki az interneten, senki által soha nem ellenőrzött állítások, kvázi tények, manipulált közlések és utánközlések áradatának korát éljük. Soha nem volt nagyobb szükség az iskolára, mint intézményre, mint manapság. Az iskola – legalábbis, ha jól működik – két nagyon fontos dolgot ad a diáknak. Az egyik, mint tudjuk, a tudás. Persze ez csak akkor érdekes és értékes, ha a tudás kritikai gondolkodás képességével társul, a kíváncsiság és kételkedés a megszerzett ismeretek velejárója. Ezért az iskola tényként általában többszörösen leellenőrzött, jobbára már nem vitatott, kész ismeretanyagot kínál, legalábbis az egyetemi szint előtt. A másik, roppantul fontos tényező az intézményes szocializáció. Az iskolában a gyerek kortársakkal keres és talál vagy nem talál kapcsolatot, intergenerációs kapcsolatokban hibalehetőséggel, korrekciós lehetőséggel tanul meg élni. Helyezkedik, sikereket és kudarcokat él meg, s eközben – megint hangsúlyozzuk: ha jó az iskola – tartást kap, mert etikai és erkölcsi kérdésekben a társadalom által nagyjából egyöntetűen elfogadott, meg nem kérdőjelezett értékek mentén éli meg mindezt. Az iskola maradt talán az egyetlen működő autoritás minden egyebet megtagadó korunkban. S ezen intézmény egyetlen fontos és igazi letéteményese: a tanár! Ezért aztán nem mindegy, mit kap a gyermek a tanártól, az órán és órán kívül. Ezért nem mindegy, miként nyilvánul meg nyilvános fórumokon, horribile dictu a Facebookon egy-egy pedagógus. Egyik hazai hírportálunk összegyűjtötte egy komáromi tanár facebookos bejegyzéseit, amelyek, mint kiderült, autentikusak, s amelyek (ez már nem a hírportál, hanem e sorok írójának megállapítása) vélhetően kimerítik a gyűlöletbeszéd büntetőjogi tényállását. A hírportálon megjelent cikk szerzőjét megfenyegették, a tanár mellett százak sorakoztak fel a szociális hálón. Az ügyben illetékes autoritások (igazgató, iskolatanácsi tagok) pedig maszatoltak. Olyan nyilatkozatokat láthattunk, hallhattunk, amelyek szerint a tanár az iskolákban hiányzó nemzeti értékeket közvetíti a gyerekeknek, s ez nagyon fontos. Nos, valakinek golyót kívánni a fejébe, vagy legalábbis egyetérteni a kötéllel, nem nemzeti érték. Megéltem azokat a tanárokat, akik a szoci oktatásügyben az állásukkal játszottak, amikor nemzeti értékeket tápláltak nemzedékembe, de gyűlöletnek, gyűlölködésnek nyoma sem volt megnyilatkozásaikban. A nekik is köszönhető kritikai gondolkodás elsajátításának révén tudom ma elválasztani a nemzetieskedő politikai lózungot, a nemzeti mázzal eltakart nagy közvagyonrablást, a paranoiás frusztrációkezelést a valóban nemzetért és közösségért vállalt munkától. Még akkor is, ha eközben szomorúan és egyre szkeptikusabban kell szemlélnem hőn szeretett közösségem elég nagy táborának elbutulását, barikádok építését, a közösségi portálokon a kizárólag valahová tartozás kritikátlan megnyilvánulását, s ezáltal, lett légyen bármennyire hihetetlen, annak a nemzetnek a gyengülését, amelyhez tartozom. Azét a nemzetét, amely megint a merániakra akarja fogni, s erre tanítja gyermekeit is. A támogató szülőknek pedig csak egy gondolat maradt a végére: majd ha az ön gyermeke jön haza szétvert fejjel, egy másik csapathoz tartozó és világot csak fehéren feketén megélni képes, de magát nemzetmentőnek tartó valaki áldozataként, gondoljon vissza e sorokra. Bár tenni valamit értelmesebb lenne.