A bronz marad

Örültem, mert számomra az aradi vértanúk személyes nemzeti mitológiám kiemelkedő alakjai, olyan bensőséges szeretettel gyászolom ma is őket, ahogy rokonait szokta az ember. Ennyit az érzelmekről.

Hogy a román kormány miért táncolt vissza a Tűzoltó téri fölállítástól, nem tudom. De az biztos, hogy nem az 1848-49-es szabadságharchoz való viszonya változott meg. Aki azt mondja, hogy történelmi hiba lenne veszélybe sodorni régi szobrok miatt az elmúlt évek konkrét eredményeit a román–magyar kapcsolatok javításában, attól tartok, a lényeget nem érti.

A szobrok mindig ürügyek csupán. Fölállításuk, lebontásuk fölrobbantásuk mindig az adott pillanatról akar valamit mondani. Fél éve a román kormány kapcsolatjavító gesztust akart tenni. Most ilyen gesztusra – úgy látszik – nincs szüksége, vagy valamiért nem engedheti meg magának. Most azt mondják, a románok közérzetét zavarja egy olyan szabadságharc emlékműve, amely harcban a románok és magyarok – nem mindig és nem mindenki – szemben álltak egymással. Ez is csak ürügy természetesen.

Hiszen ez a szobor nem triumfál a románokkal szemben, hanem gyászol. A szabadságharc tizenhárom hős tábornokára emlékezik. Hogy zavarhatja-e ez a mai románságot? Igen, zavarhatja. Különösen, ha erre felhívják a figyelmét. Túlságosan összetett az 1848-49-es román– magyar viszony ahhoz, hogy bárki ne találhatna benne ellentétre vagy éppen megbékélésre buzdító elemeket. A magyar forradalom a románoknak is meghozta a jobbágyfölszabadítást és az egyéni szabadságjogokat, ám Kossuthék nem vették észre – illetve csak későn –, hogy a magyarországi, erdélyi nemzetiségek éppúgy függetlenségre vágynak a magyaroktól, mint a magyarok az osztrákoktól. Ezt a hibát a császáriak jól kihasználták, s sikerült a nemzetiségeket a magyar szabadságharc ellen fordítani.

Mindenkinek „igaza volt”, bár akkor a magyar és a román elnyomottak lehettek volna okosabbak is. Vagy lehetnének okosabbak legalább mai utódaik.

Helyesen tette Medgyessy Péter, hogy elment Bukarestbe, s aláírta a kedvezménytörvény romániai alkalmazásának – reméljük – végleges dokumentumát. A szoborügy nem érte volna meg, hogy miatta távollétével tüntessen, amint az megfordult a fejében. Kár viszont, hogy nem tudta dűlőre vinni a szobor végső elhelyezésének ügyét.

Nastasénak persze igaza van, a szoborcsoportnál fontosabb az egyezmény aláírása, az autópálya ügye, a gazdasági, a szociális tervek. Éppen ezért elég lett volna a szoborra mindössze öt percet szánniuk. S ebben az öt percben Medgyessy Péternek bizony el kellett volna fogadnia a kompromisszumos megoldást: épüljön megbékélési szoborpark, abban kapjon helyet a Szabadság-szobor. Minthogy azonban egy ilyen politikával megáldott-megvert park helyszínének a kijelölése, megtervezése, a többi mű kivitelezése rendkívül hosszú időt tud igénybe venni, célszerű lett volna kikötni, hogy a szobor álljon – mondjuk – legkésőbb a 155. évfordulón, azaz 2004. október 6-án. Hogy azok az erdélyi magyarok, akik várják a fölállítását, érezhessék, már nem kell sokáig várni. Több mint nyolcvan éve nincs a helyén a szobor, az aradi vértanúk emléke mégis töretlenül él az emberekben. Hiszen a szobor csak jelkép. Csonkán, eldugva is ugyanazt fejezi ki, mint a Tűzoltó téren vagy a Megbékélés parkjában.

Szószegés, kifogáskeresés, időhúzás – mind lényegtelen dolgok. A lényeg az, hogy ne feledkezzünk el a szoborról. Mert jelkép. Azt pedig az erdélyi ember jól tudja, a szó szalad, de a bronz marad.