Greenpeace: öt százalék helyett azonnal ötvenet!

Minden évben növekvő mennyiségű szén-dioxid kerül a légkörbe. Negyven év alatt a koncentráció 315 milliomodos részarányról 370-re emelkedett. Neumann János magyar tudós egyik munkatársának vezetésével 1963-ban létrehoztak egy kutatócsoportot az egyesült államokbeli Princetonban. Itt 1975-re elkészült egy éghajlati modell, mely a légköri szén-dioxid-tartalom megkétszereződése esetére 3 Celsius-fokos globális felmelegedést jósolt, aminek bekövetkezését 2050-re prognosztizálták. Világossá vált, hogy itt globális problémáról van szó, amely nemzetközi szintű kezelést igényel. 1973-ban indult meg az Európai Közösség első környezetvédelmi akcióprogramja (ma már a hatodiknál tart); majd 1987-re elkészült a Montreali jegyzőkönyv az ózonréteget pusztító anyagok tilalmáról. Jelentős pillanat, amikor 1988-ban a Meteorológiai Világszervezet és az ENSZ Környezeti Programja megalapítja az Éghajlatváltozási Kormányközi Testületet, melynek feladata, hogy „értékelje azokat a tudományos, technikai és társadalmi-gazdasági információkat, amelyek az ember által okozott éghajlatváltozás kockázatának megértéséhez szükségesek.” 1990-re elkészül első helyzetértékelő jelentésük, mely kijelenti: „az ember által okozott klímaváltozás kockázata növekszik”. Ma a harmadik ilyen nemzetközi riportnál tartunk, s megállapításaik keményednek.

A Johannesburghoz vezető folyamat másik fontos szála a világ szociális helyzete. Kezdettől fogva világos, hogy a szegénység gazdasági felszámolásának programja elválaszthatatlan a környezet- és klímavédelem kérdésétől, így ez a két vonal szorosan összekapcsolódik. 1992-ben a maastrichti európai uniós szerződés befogadja a fenntartható fejlődés (1987-ből származó) elvét, amelyet ugyanabban az évben Rio de Janeiró-ban, az ENSZ Környezet és Fejlődés Világkonferenciáján megerősítenek. Itt három fontos dokumentum születik: egy nyilatkozat, mely kiterjeszti a Montreali jegyzőkönyvet az ózonvédelemről a klímavédelem szempontjából fontos gázokra is; az Agenda 21, mely először foglalja rendszerbe a fenntartható fejlődés intézményrendszerét világméretekben; és az ENSZ Éghajlatváltozási Keretegyezménye. Ennek egy tipikus megállapítása: „a Föld lakosságának csupán 20 %-a él a fejlett országokban, mégis ők felelősek az összkibocsátás 80 százalékáért. A 60 milliós Anglia légszenynyezése akkora, mint az 1 milliárdos Indiáé”. Rió után öt év telik el tárgyalásokkal, mire 1997-ben Kiotóban megszületik az első átfogó egyezménytervezet. Clinton elnök az ENSZ közgyűlésén kijelenti: „Az elmúlt években országunk gazdasági növekedése gyors volt, s ezt az üvegházgázok kibocsátásának növekedése kísérte, az új technológiák ellenére.” Egy hónappal későbbi beszéde szerint „elegendő tudományos tény mutatja, hogy a globális felmelegedés már nem elmélet, hanem valós tény. Amerikának felelősségteljes magatartást kell tanúsítania, mert ha ezt nem teszi meg, unokáinkra katasztrófa vár.” A tudomány egybehangzó álláspontja szerint a kiotói vállalás (5 százalék csökkentés az 1990-es szinthez képest 2008–2012-ig) vajmi keveset ér, azonnali 50 százalékos viszszafogásra volna szükség. ĺgy vélekednek a zöldek is A Greenpeace környezetvédelmi világszervezet vezetői például kijelentették: „Kiotó egy hamarosan tragédiába torkolló bohózat újabb felvonása”. Elgondolkodtató, hogy 1997, majd 1998 a voltak újkori történelem legmelegebb esztendői. (MH, NSZ, MTI)