Veres Erika: Populus alba

A fehér nyárt eddig fekete nyárnak hitte. Azt mondták neki, fekete. Nyilván nem kell mindent azonnal elhinni, de nem gondolta volna, hogy más változata is létezhet annak az egyetlen terebélyes fának, amelyet a vonatból szépen látni. Innen a triviális „szíp fa” elnevezés. Szép, szépen látni, vagyis szépen látszik, valamint szépnek tűnik. Távoli, elérhetetlen, egy igazi vágy-fa a Vág-parton. Gyorsan elszalad mellette a vonat, de bizonyos, hogy akik gyakran utaznak a Budapest–Hamburg útvonal Vágtornóc–Vágsellye szakaszán, felfigyeltek már rá a vonatablakból.

Legelőször az egyetemi évek alatt látta meg a szíp fát, amikor még nem volt birtokában a Kiss Jenő–Pusztai Ferenc szerkesztette Magyar nyelvtörténet. Hogy pontosan melyik évet írták akkor, azt már el is felejtette, vagyis meg sem  jegyezte. Tény azonban, s vitathatatlan igazság, hogy leginkább télen szép a szíp,  meg még nyáron is az. Hiszen lombja nélkül a meztelen törzs egésze fénylik fel telente a sellyei határban (csak egy pillanatra), s minden ágával szerteszét mutogat. Lombját hordva, nyáron pedig egy szántófölddel nyakig fedett szobor fejrészeként bólint vissza a tájból a vonaton utazók felé. De attól, hogy az évszám nincs meg, továbbra is érdekes lehet a feketének hitt fehér nyár. Ha ugyan tényleg ez a valós taxonómiai besorolás – mert hát ő azóta sem szállt le soha az EC-vonatról Újvárban csak azért, hogy visszagyalogoljon a Vág-partra kideríteni az igazságot. Se nem szállt fel Pozsonyban egy Sellyéig közlekedő osobákra, hogy ebből az irányból járjon utána a kérdésnek. Sem kocsival, sem kerékpárral, de még tutajjal vagy helikopterrel (Hubschrauber) sem ment el a helyszínre. Mindenki nézzen ki a vonatból! „Kérge fehérszürke (2), négyszög-parafoltos, idős részein vastagon parás és mély repedésektől bordás. (...) Magoncai az ártereken, árvizek után, a nedves iszaptalajt hatalmas tömegben lepik el; gyökereiből is könnyen sarjad.” (David More–Alastair Fitter: FÁK, 2. kiadás, Madách Könyvkiadó, Bratislava, 1990, ford. Debreczy Zsolt, 1986, 92. o.) *Vyšlo na základe dohody o spoločnom vydá­vaní kníh medzi Maďarskou repub­likou a Československou socialistic­kou republikou, 1000 výtlačkov pre Vydavateľstvo Madách, Bratislava u Gondolat Könyvkiadó, Budapest. AH 10,00 – VH 10,34 – 304/23/825 – TS 14 – 20 Kčs.

Az ősmagyar korig kell visszamenni, hogy fény derülhessen bizonyos kérdésekre. Az ikes paradigma egy beteljesületlen vágy a magyarul beszélők lelkében. Szegény magyarok nem tudják kifejezni azt a legmélyebb bizonytalanságukat, hogy határozatlan vagy határozott ragozásban mondják-e el egymásnak (bizonytalan) gondolataikat. S emiatt nemcsak a magyarul beszélők közössége, hanem a magyarul tudni vágyóké is különösképpen szenved. Hogyan mondja el közlendőjét egy magabiztos, öntudatos külföldi, amikor ennyi nyelvtani akadállyal kell megbirkóznia bármilyen egyszerű kijelentés kapcsán?! Ráadásul úgy kell tennie, mintha ő maga is kételyek mocsarában kapálózna... Egy határozatlan sajtos kenyeret kér valamilyen beazonosíthatatlan kávéval – ő, egyes szám harmadik személy (nemeken gondolkodni szerencsére szükségtelen, a magyarban mindenki semleges vagy mindenki hímnős). De kérheti a sajtosat is azzal a kávéval, ugyanő, ugyanott, ugyanakkor. (Netán valami hasonlót angolul, attól az erasmusos csajtól az Oktogonnál. Ez mégiscsak egyszerűbb. Hello, a small size Caramel Frappuccino please, yes, cold, no cash, with card. Ümmühan. Thanks! Smile.) (Vajon a közértben vásárolt pulykafelvágott–buci kombó után is jár a mosoly? Kasszásnéni-függő. Fityfiritty.)
Ümmühan Akkara már több éve tanul magyarul, és bár fogalma sincs a szíp fa létezéséről (lítëzísirű) Tornóc és Sellye között, valószínűleg már ő is sejti azt a megkérdőjelezhetetlen igazságot, hogy a magyarok nehéz emberek, nehéz gondolatokkal. Hatalmas fejekkel, hülyebolond szívvel, hogy csak tévelyegnek a világban, se nem tudják, mit szeretnének, se nem tagadják le, hogy akarnak valamit. Szenvednek, és szenvedésük korokon át tartó folyamatos csalódottság a létben. Más nemzetek szenvedéséhez képest övéké a legnagyobb, a legfeldolgozhatatlanabb. Büszkék rá, hogy szövevényes gondolatmenetüket és különleges érzésvilágukat mások utánozni nem tudják.

A csodaszarvastól a menekültválságig övék a történelem. Övéik a hangok, a nyögések, az első szótagok és a szakaszos áradással feltörekvő szókapcsolatok, amelyek egyszer csak bugyogni kezdtek ennek a népnek a torkán, amely torok igaz forrása a / valamely belső igazságnak. Felülbírálhatatlan, mert saját. Megfoghatatlan is. Az igazság körültekintő bánásmódot igénylő, kényes, néha ellenü(n)k forduló veszélyes fegyver. Populus alba vagy Populus nigra. Nem tudhatod, melyik. Ümmühan Akkara sem tudhatja…

A jegenyenyár ezzel szemben egy első pillantásra felismerhető, karakteres fa. Rövid tusvonal a nyári tájban, vadregényes ág-törzs kompozíció az őszi-téli vidéken. Távolról nézve italicus, kecses, toszkán ciprus, közelről nézve félelmetes pókgyűjtő torony. Ha a vonat Köbölkút mellett halad el, a jegenyenyár páros fasorába vethetjük tekintetünket. Ködös őszi reggeleken igazi az élmény – ahogy a nap megpróbál némi sárga színt önteni a tejfehér, hideg ködre. Hűvös kipárolgás. A lápok és mocsarak vidékén. Madaras eldorádójában egy határmezsgyének, amelyben egymáshoz ér víz és lomb.