Lošonská Dékány Nikolett: Ej, ráérünk arra még!

Minden anya életében eljön az a pillanat, mikor elkapja az érzés, hogy ideje munkába állni. Van, akinél előbb, van akinél utóbb. Vagyok olyan szerencsés, hogy a foglalkozásom miatt anyaságin is lehetek , de pénzt is kereshetek. Először azt hittem, fél év után esti előadást játszhatok, egy év után már próbálni, forgatni is fogok. Aztán pofán csapott a valóság, a lehetőségeim, na meg nem utolsósorban a ragaszkodó szeretet. Az első fél évben csak egy 45 perces szinkronra, meg egy szeptemberben forgó sorozat szereplőválogatására tellett. Aztán eltelt egy kis idő, és már nem 1, hanem 2-3 óránként éhezett meg és fáradt el a kis fickó, én pedig el mertem járni jógázni. Ez a 2 óra volt a maximum, amit a fiam nélkül töltöttem. El sem tudtam volna képzelni, hogy a közeljövőben ez megváltozzon.

„Ha mos mé? 
Ha me mé ne?”

Aztán szembe jött a Facebookon egy castinglehetőség. Egy Budapesten forgó izraeli filmbe kerestek szlovákul beszélő színésznőket pár mondatos szerepekre. Eljátszadoztam a gondolattal. Miért is ne? Pici szerep, úgyhogy a forgatás sem tartana sokáig. Ha kiválasztanak, kirándulunk egyet Pesten. Amíg én forgatok, a fiam és a férjem sétál egyet a városban. Beküldtem hát a fotóimat, eddigi tapasztalataimat, nyelvtudásomat. Nem sokkal később vissza is írtak, hogy tetszem a rendezőnőnek. Kaptam egy szöveget, a forgatási nap időpontját, ami a férjemnek is megfelelt. A következő feladatom egy jelenetvideó készítése volt.

Imádok jelenetvideókat csinálni. Egy ilyenhez általában kell valaki, aki kamerára veszi és bemondja a partner szövegét. Ez mind én szoktam lenni. Szóval egy óra, míg berendezem a lakást, megtalálom a megfelelő könyvmennyiséget a megfelelő magassághoz a telefonnak, majd egy következő óra, míg megtanulom a szöveget, felmondom a telefonra a partner szövegét, helyet hagyva az én megszólalásaimnak, ahol számolni kell az érzelmi töltet által beleadott plusz másodpercekkel is. S amikor mindez megvan, indulhat a felvétel.

Na erre nekem ezúttal se kedvem, se időm. Úgyhogy színészt és operatőrt végül a férjemből csinálok. Jót szórakozom azon, ahogy próbálja a három mondatát megjegyezni és megfelelő sorrendben, a megfelelő végszónál bemondani, közben engem kamerázni. Nincs egyszerű dolga. 3 nap prokrasztináció után végre elküldöm.

Másnap épp a parkban sétálok, amikor hívnak, hogy kiválasztottak, de egy másik szerepre, egy másik napon. Hívom is a férjem, aznap ráér-e. Azt mondja, ott már van valami, de megpróbálja áttenni, úgyhogy nyugodtan vállaljam el.

Átküldik a szöveget, kiderül, hogy végül angolul játszom, de csak egyetlenegy képben vagyok benne. Akkor az maximum 2 óra sminkkel, öltözéssel, forgatással együtt. Ezt teljesen el tudom képzelni. Megindulnak az egyeztetések, elmondom, hogy van egy 6 hónapos kisbabám, aki jönne velem a forgatásra a férjemmel együtt. Azt mondják, persze, semmi gond. Közben megtudom, hogy délelőtt 11-től forgatnék. Tökéletes. Intézem a ruhapróbát is, hogy ne kelljen egy nappal hamarabb elmenni, inkább jönnék korábban a forgatás napján. Ezt is sikerül elintézni.

A helyszín végül Szentendre, 1 óra 10 perc Szőgyénből, úgyhogy majd onnan megyünk, és akkor két legyet ütünk egy csapásra. Haza is látogatunk. Annyira jól hangzik, hogy szinte bele se gondolok, esetleg alakulhat másképp is. Lázasan tanulom a szöveget. Aztán két nappal a forgatás előtt megkapom a diszpót, amiből megtudom, hogy végül este fél hatra kell mennem, és leghamarabb fél kilenckor végzek. Ha nincs csúszás. Egy filmforgatáson általában mindig van csúszás.

Telefonálok, hogy ez nagyon nem oké, hisz tudjátok, van egy kisbabám, akinek akkor van a lefekvési ideje. Nem altathatom őt ott. Azt mondják, nincs mit tenni, végig egy helyen forgatnak, csak az én helyszínem más. Nem tehetnek előrébb. Dühös vagyok, kedvem volna az egészet visszamondani, de szerződés köt. Ennyit az idilli elképzelésemről. Kellett nekem castingra jelentkezni! Nem is tudom, mit gondoltam.

A férjem meggyőz, hogy jobb lesz, ha a picivel inkább Szőgyénben maradnak. Fejek le tejet, úttal együtt 5 órát leszek távol, talán kibírja. Nem engedem be, mi minden történhet majd máshogy.

„A munka, az munka”

Azt hittem, öröm lesz picit kiugrani a mókuskerékből, picit visszakapni a régi életemet. De miután 2 perc késéssel beszállok az autóba, annyira stresszelek az egész miatt, hogy még azt sem engedem meg magamnak, hogy zenét, esetleg hangoskönyvet hallgassak út közben. Mindezek tetejébe jelez az autó, hogy nemsokára tankolni kéne. Basszus. Gyorsan lecsekkolom, mégis mennyi kilométerre elegendő nafta van a kocsiban. 160. Kb. 60 az út, lehet, megúszom tankolás nélkül. Az nagyon jó, mert odafelé tuti nem, de visszafelé se lenne jó ezzel 10 percet veszíteni. Most minden perc számít.

Odaérek, rögtön ruhapróba, majd beülök a sminkbe. Nagyon aranyos a csaj. Megkérdezi, hogy vagyok, mondom neki, mi a szitu. Együttérző, sőt még maszkot is tesz fel, amíg sminkel, mert köhög, és ő sem szeretett kisgyerekes anyukaként ilyen helyzetben lenni. Ahogy az arcom krémezi, olyan jóleső érzés – akkor kapcsolok ki először és jut eszembe, hogy egy éve ültem utoljára ilyen székben, ahol szépen kifestettek. Élveznem kéne.

A férjem küld egy képet, vidáman lángost sütnek. Hátradőlök és megengedem magamnak, hogy az aggodalmon kívül mást is érezzek. Mire végzek a sminkben, túl kéne már lennie az etetésen, lassan alvásidő. Érdeklődöm telefonon, de nem kapok választ. Türelmes vagyok, biztos nincs idejük visszaírni. Van egy órám a jelenetemig, addig egy helyiségben várakozom a többi stábtaggal. Kiderül, hogy van egy kis csúszás, de megnyugtatnak, be lesz hozva.

Kezdek ideges lenni. A jelenetem forgatási helyszíne 12 perc autóval. Vinnének-hoznának. Én inkább saját autóval megyek, hogy rögtön indulhassak, ha végeztünk, plusz megegyezünk, hogy a kosztümömet a helyszínen adom majd le. Ott spórolok időt, ahol csak tudok.

Egy PC-szervizben vesszük fel a jelenetemet, amíg a stáb a helyszínre ér, a tulajdonosnál érdeklődöm a munkája felől, elvégre „őt” játszom, egy számítógépes szakit. Megmutatja, hova, milyen kábelt kell dugni, hogy kellene kinéznie az egésznek szakmailag, úgyhogy mire megjön a rendezőnő, már kész megoldással várom. Összemondjuk a szöveget a másik színésznővel, próbálunk egyet, míg a fényeket beállítják. Párszor rákukkantok a telefonomra, kiderül, még mindig nem alszik. Másfél órája aludnia kéne. Ebből tudom, mondaniuk sem kell, hogy rettentően sír. Fél 9-kor kezdünk el végre forgatni, amikor végeznem kellett volna. Egy kamerával dolgoznak, úgyhogy többször kell felvenni a jelenetet, bármennyire is igyekszem koncentrálni. 9-kor fejezzük be.

„Lálalé, lalalalalé, 
veszélyes az út hazafelé”

Ledobom a kosztümöt és a mikroportot, felveszem a kabátom, és már szállok is az autóba. Már csak 35 kilométernyi nafta van benne. Tényleg, a francba, még tankolni is kell. Beírom a GPS-be, hogy Svodín, a keresőbe pedig, hogy benzinkút. Csak annyit látok a pirosnál, hogy Szentendrén nem esik útba egy sem. Jó, majd megállok valahol útközben. Egy hosszú, erdős rész következik, amikor is a 35 km-ből gyorsan 20, majd 15 lesz. Elkezdek izgulni. Talán itt lenne az ideje valami konkrét benzinkutat kinézni. Leállok az út mellett, hogy megnézzem, mennyire van a legközelebbi. Aszongya, Párkány. Mi van?! Hát az rohadtul nem 15 km. Mindegy, mennem kell, nem állhatok itt örökké.

Mikor elindulok, már telibe 0 km-t ír a kijelző. Ne, ne, ne, neeeeeee. Mi lesz, ha itt, az erdő közepén ragadok? Hogy jutok haza? Hívom a filmeseket. Vagy telefonáljak Szőgyénbe? Minden rendben lesz. Ezt mantrázom körbe-körbe. Közben gáz nélkül gurulok le a hegyről. Ott spórolok, ahol tudok. Most már nem csak az időn, de a naftán is. Ha 0-t is ír, mindig van benne valamennyi tartalék. Ezt Réka barátnőmtől tudom. Ezzel próbálom nyugtatni magam, de nem nagyon hiszek benne, hogy 30 km-re is elég lesz. Akkor beugrik, hogy Réka Párkányban lakik, a benzinkúttól nem messze. Szerencsére a telefonom fel van töltve.

Persze, nem gond, mondja, majd szóljak, ha leállt az autó, aztán hoz üzemanyagot. Újra elmondja, amit már korábban is, de most egy fontos részlettel, hogy ő 100 km-t is el szokott menni az autójával, amikor az 0-t ír, de azért ez autófüggő. Két dolog jut eszembe. Egy: ez aztán a bátor nő! Kettő: 100-at?! Azta! Végig tartja bennem a lelket telefonon, én pedig lassan elhiszem, hogy talán tényleg sikerül Párkányba érnem. Már látom a Bazilikát, jeeeeee. Most megyek át a hídon. Vuhuhuuuu. Megcsinálom.

Kimegyek, megölellek, hol vagy? Már a körforgalomban. Zárom az ajtót. Indulok. Addig tankolok. Megjön, megölel. Fizetek, sok szerencsét kíván. Nagyon köszi!

Hazaérek. Az öcsém is pont akkor parkol le a ház előtt. Hát te?! Ne is kérdezd! Se puszi, se semmi. Rohanok be a házba, csak, hogy lássam, minden rendben van. Alszik. Huh. Eszek két hideg lángost. Mesélik, mi volt. Én meg megfogadom, hogy ezt soha többet. Ráérek még dolgozni.