Plonicky Tamás: Az Antikváriumban

Ha az ember megígér egy cikket, és a szeme előtt ott lebeg a leadási határidő, kénytelen akkor is írni, ha úgy érzi: végképp nincs mondanivalója.

Gondoltam, hogy védelmembe veszem a Harry Potter-sorozat szerzőjét, J. K. Rowlingot, és foglalkozom az őt ért vádakkal, de elvetettem az ötletet; elég hamar sikerült lebeszélnem magam erről a témafelvetésről: a cikket ugyanis, amit én szerettem volna, már korábban megírták. Gondoltam, hogy írok film- vagy könyvkritikát, de a kortárs, újonnan megjelent kötetekben és filmekben nem érzem magam különösebben jártasnak, és se időm, sem pedig lehetőségem sincs arra, hogy ezen változtassak. A kritika- és recenzióírásban amúgy sem vagyok igazán otthon; vannak olyanok, akik nálam sokkal jobban értenek ehhez, és mindenkinek jobb lesz úgy, ha az új produktumok értelmezése inkább rájuk, szakértőkre marad.

Utoljára pedig az jutott eszembe, hogy írok a semmiről, az most úgyis divat. Erről a témáról elég sok mindent tudnék mondani; azaz elég sok mindent tudnék nem-mondani. Fogalmam sincs, hogy melyik mondat fejezi ki jobban azt, amit gondolok. Azt hiszem, ez a fajta „stilisztikai magabiztosság” is sokat elárul a bennem lévő újságírói „őstehetségről”. Mivel a leadási határidő ott lebeg a szemem előtt, és mivel lassan minden kreativitást kiölnek belőlem a szürke, civil munkával teli hétköznapok, ezért gondoltam azt, hogy írás helyett inkább sétálok egyet a budapesti Kálvin tér és az Astoria között, és meglátogatom az ott lévő antikváriumokat: hátha a könyvek látványától megszáll az ihlet.

A könyvekről ugyanis gyakran emberek jutnak eszembe, az emberekről pedig általában emlékekre és történetekre asszociálok. A budapesti antikváriumok látványa mindig gyönyörrel tölt el. Parlament? Citadella? Budai vár? Ugyan. A felsorolt épületek mindegyike  turistalátványosság; világító, grandiózus beton- és bronzmonstrumok. Azonkívül, hogy a sötétben jól mutatnak, semmi egyebet nem tesznek hozzá a bennem lévő Budapest-képhez. Az igazi megtekinteni való számomra mindig az olcsó árukkal teli, lepattant, nyugodt könyvesboltok. Ha tehetném, minden turistának ezeket mutatnám meg először. Nézzék, mondanám, ez egy 1987-es kiadású Hrabal-kötet kiváló minőségben mindössze 1500 forintért; itt jobb oldalon pedig egy komplett Agatha Christie-életművet lehet megvásárolni fillérekért. Ha pedig ezen a ponton bal felé fordítják a fejüket, akkor – tenném hozzá – a világirodalmi szekcióban Umberto Eco összes kötetét láthatják magyar nyelven. Azt hiszem, az sem véletlen, hogy nem lett belőlem idegenvezető. Belépek az egyik kedvenc antikváriumomba, ahol kedves, idős nő fogad. Megjátszott szakértelemmel kezdem figyelni a könyveket, mintha a címek alapján jogos és releváns következtetéseket tudnék levonni. A kötetek nagy részét természetesen nem olvastam. Egy könyvesboltban mindig kicsinek és jelentéktelennek érzem magam.

Ha már említettem Hrabalt, akkor az antikváriumokban általában az ő műve, konkrétan a Túlságosan zajos magány című regénye jut eszembe. A főhős ebben a könyvben egy papírhulladékgyárban dolgozik, köteteket présel, és – mivel sajnálja azokat – rengeteget hazavisz belőlük, és olvas. Már szinte nincs hely a lakásában, mert a könyvek mindent elfoglalnak. „Akaratom ellenére vagyok művelt”, hangzik el sokszor a szövegben. Én ennek pont az ellentétjének érzem magam. Noha mindig is olvasott szerettem volna lenni, akaratom ellenére nem vagyok művelt, mégis mániákusan szeretem a könyveket.

A kötetekkel kapcsolatos címnézős szokásomról az jut eszembe, amikor néha teljesen megfeledkezem magamról, és a közlekedési eszközökön is figyelni kezdem, hogy ki mit olvas. A tevékenység addig nem jelent különösebb problémát, amíg regényeket szorongató fiatal lányokat fixírozok, de amikor a könyvet az ölében tartó idős nő előtt guggolok le azért, hogy alulról „benézzek”, azaz, hogy meg tudjam figyelni a kezében tartott alkotást, az már talán egy kicsit betegesebbnek tűnhet: az ilyesfajta cselekedeteim valószínűleg súrolják az idősekkel szemben elkövetett szexuális zaklatás határát.

Az antikváriumban a polcra szépen kihelyezett ábécésorrendben lévő szépirodalmi művek előtt járkálok. D mint Dosztojevszkij. Bűn és bűnhődés. Olcsó. Egész jó kiadás. Erről a könyvről Paszuly, az egyetemista csoporttársam jut eszembe. Paszuly úgy végezte el a magyar szakot, hogy csak a Bűn és bűnhődést olvasta el, és mivel a fejében nem volt más, ezért minden irodalmi megállapítást – beleértve az ókori és a posztmodern irodalmi művek elemzését is – ebből a könyvből próbált meg levezetni. „Úgy, mint ahogy a Bűn és bűnhődésben volt, tanár úr?” kérdezte számtalanszor. „Ez engem a Bűn és bűnhődés dilemmájára emlékeztet”, ecsetelte mindig, ha felmerült valami téma. Paszuly személyiségéhez hozzátartozik az is, hogy nem elég, hogy úgy lett magyartanár, hogy összesen egy könyvet olvasott el életében, de emellett úgy diplomázott le, hogy nem tudta a magyar Himnuszt. Abból jöttünk rá, hogy nem tudja a Himnuszt, hogy egy vizsgán a Himnusz első versszaka volt a bónuszkérdés. Gondolom, a tanár heccből adta fel. „Hátha lesz olyan hülye, aki nem fogja tudni”, gondolhatta. Tisztán emlékszem arra, ahogy Paszuly piros fejjel jött ki az írásbeliről, leült, és csak ennyit mondott: „baszki, elfelejtettem a Himnuszt!” „Addig még megvolt – folytatta –, hogy »nyújtsd felé a védő kardot«, de tovább már nem tudtam”, mondta. Az védő kart, te nagyon hülye, oktattam ki, és nem nyújtsd felé, hanem nyújts feléje, szögeztem le. Ez volt ő, Paszuly.

Paszuly már vagy tíz éve tanít magyart, és igazgató egy általános iskolában. Remélem, a sulijában nem kötelező a közös himnuszéneklés. Ezt is jelenti Dosztojevszkij. Kicsit lejjebb hajolok. N mint Nabokov. M mint Márquez. M mint Mészöly. Jelentés öt egérről. A boltban dolgozó nő közben rám szól, hogy mindjárt hat óra van. Hamarosan zárnak. S mint Steinbeck. Steinbeck írta az Egerek és embereket. „Az egér egy szürke állat”, emlékszem, ezt a mondatot adta le egyszer a fogalmazás helyett az alapiskolás osztálytársam, Béla. Ötödikesek lehettünk, és az egérről kellett volna egy oldalt írnunk. Béla mindössze erre volt képes negyvenöt perc alatt. „Az egér egy szürke állat.” A fiú a felmérő után a nagyszünetben dühöngött, és folyamatosan azt szajkózta, hogy milyen fantáziátlan idióta a magyartanárunk. „Egérről írni!? Legalább lett volna macska vagy kutya!”, mondta felháborodva. „Te mégis mi a szart tudtál írni egy egérről!?”, kérdezte tőlem, és megvontam a vállam. Hát egy oldalt azért valahogy összekapartam, válaszoltam nagy büszkén. Amikor kiosztották a fogalmazást, persze mind a ketten rossz jegyet kaptunk. Sőt kettőnk közül inkább én szívtam meg: nekem ugyanis a fogalmazás mellett a helyesírásra is járt a rossz jegy. Két ötös. Egy egérből. Korrekt teljesítmény, mondhatom. Béla viszont – máig tisztázatlan okok miatt – velem ellentétben csak egy ötöst kapott. Lehet, hogy az a „fantáziátlan idióta” magyartanár értékelte ezt a fajta alkotói szikárságot. Bélából egyébként állatorvos lett. Ma már családapa.

„Öt perc múlva zárunk”, utasít immáron kissé szigorúbb hangon újra az antikváriumban dolgozó nő, én pedig még gyorsan átmegyek a történelmi könyvek polchoz. A középkor története. Az is régen volt, amikor az egyetemen megbuktam középkorból, jut eszembe. Nyolc év is eltelhetett már, vagy talán még több. Emlékszem, azt kérdezte a tanár, hogy a nyugati egyházszakadás idején hol székelt a harmadik pápa, én meg, mivel mindig bajban voltam a kiejtéssel, Pisa (ejtsd: Píza) helyett pisát mondtam. Az egyik Rómában, a másikat ööö nem tudom megmondani, míg a harmadik pápa pisában székelt, állítottam teljes meggyőződéssel. Utóbbi gondolatfoszlányom nemcsak a bukást jelentette, hanem azt is, hogy egy rövid vizsga erejéig tulajdonképpen húgyba ültettem a katolikus egyházfőt. És bár elvégeztem a történelmet, az is nagy szerencse, hogy nem lett belőlem történelemtanár. Se újságíró, se idegenvezető, se tanár. Akaratom ellenére vagyok balga, mondanám Hrabal említett műve kapcsán.

Mielőtt rám zárnák az antikváriumot még az utolsó mozdulattal lekapok egy kétezer forint értékű skandináv krimit; csak azért teszem, hogy ne menjek el innen üres kézzel. Úgyis ritkán járok ide. Kifizetem a nőnek, és gyorsan tovább állok. Még mindig nincs ihletem, és miközben a budapesti szín- és fénykavalkádban hazaballagok, megint csak az jut eszembe, hogy amikor az ember megígér egy cikket, és a leadási határidő ott lebeg a szeme előtt, akkor is meg kell szólalnia, ha úgy érzi: végképp nem tud mit mondani.