Körülírások

Locker Dávid első verseskötetét személyes történetek, szereplehetőségek, az írás praxisával való számvetés, a család és a közeg (a vidék és a nagyváros) témái, valamint a művészet egyes kategóriáira, például az „igaz” és a „szép” fogalmára való rákérdezés lehetőségei határozzák meg. A cím a megszólalás, a kimondás igényét jelzi, ezzel együtt azonban az összetett szóban rejlő grammatikai kapcsolat arra a feszültségre is rámutat, amely a beszélő szándéka és az általa kimondott szavak, a nyelv autonóm működése között létesül. A „beszédkényszer” egyszerre utal a közlés szándékára, valamint annak önmagáért való létrejöttére is. Ezáltal a nyelv és a gondolkodás, a nyelv és az érzelmek, a nyelv és az emlékek kapcsolatának összetett bölcseleti dilemmájához vezet el (azaz hogy a belső tartalmak hozzáférhetők-e a nyelv eszköztára segítségével, vagy a kimondás, a lejegyzés során valami módosul, és a megnyilatkozás szükségszerűen mindig pontatlanná válik).

A címhez hasonlóan a könyv három mottója is orientálja az olvasót: az első (a Galaxisok együttestől) a generációs líra, a nagyváros- (és Budapest-)élmény jelenlétét, a második (Hegeltől származó passzus a bűnbeesésről) „az ébredő tudat első reflexióját”, az önmeghatározás lehetőségét jelzi, a harmadik (Szerb Antal A Pendragon-legendájából) pedig az énről való megszólalás lehetséges módjáról ad információt („óvó gyengédséggel és enyhe iróniával”).

A nyitóvers mintegy ars poeticaként össze is foglalja a különböző költői beszédmódokkal való leszámolást: a tézisre („Mondani kéne valamit.”) következnek a korlátozások, mit nem kellene, és hogyan nem kellene mondani. Az első két versszak tagadásai így az asszociatív versbeszéd, a primer leírás és a teoretikus líra, a képiség és a történetelvűség kitörlését jelzik: „Valamit, ami nem csak szélfútta nyelv, / de nem is az igazmondás otrombasága. / Valamit, ami nem állítás, / de nem is a doktoranduszok játszótere, / ahol intertextusok után kotorásznak. // Olyat, ami mégiscsak mond valamit, de nem úgy, / mint egy mozifilm”. A közölnivaló, az „igazság” lenne az ihletként szituálódó élmény („mint egy tóparti emlék, / ami séta közben váratlan megszólal bennünk, / vagy mint egy ablaküveg, / amiben, a bentieket figyelve, egy pillanatra / meglátjuk magunk”), amelynek eredménye vagy eszköze, „hogy a vers a legtöbb legyen, ami lehet: / mélységek szerkesztett látszata”. Ahogy a nyelvvel kapcsolatos kétely kapcsolatba hozható például Wittgenstein vagy Gadamer meglátásaival, úgy a tükör és a látszat motívuma a miméziselméletekkel (Platóntól Schillerig). Locker versének zárlata a „mondás” igényét a megsemmisüléstől való félelemhez kapcsolja, párhuzamba állítva így a beszélőt az általa mondott, leírt szavakkal, a szerzőt azonosítva a készülő, első kötettel: „ha elhallgatunk, / épp úgy pergünk szét a szélben, / mint a szavaink, amiket eddig hajtogattunk: / nyomtalanul, és mint egy kényszeres, / nagyotmondó első kötet, / nevetségesen visszhangtalanul.”

Míg az első vers a költészettel, a második (Lectori salutem!) annak szereplőivel, azaz a szerző és az olvasó pozíciójával vet számot, az odafordulás egyszerre hozza létre a megszólaló és a megszólított maszkját: „Persze, ezek csak projekciók rólad, / Nyájas Olvasóm. / Ez a közös bennünk: / mindketten ebben a pillanatban születünk.” A szövegben elszórva megtalálhatók a referenciális kódok, amelyek a többi vers mintázatát meghatározzák. Így a feltörekvő költő, a kritikus, az irodalomkedvelő, az irodalomelméletekben jártas magyar szakos egyetemista, a pesti kollégiumok, a szegedi, pécsi, kolozsvári, belvárosi kulthelyek, írótáborok, kiadók világa, a magán- és társadalmi szféra terei (Budapesttel szemben a vidék, a kultúra tereivel szemben az otthon miliője).

Locker verseiben az egyes szám első személyű megszólalás történetek elbeszélését teszi lehetővé, a szövegszervezés azonban újra meg újra rámutat, hogy azok másként is kifejezhetők, sőt felülírhatók, el is hallgathatók. Az Asszony nélkül a csárdateraszon a családi nyaralás emlékét, az apa alakjához kapcsolódó, enigmatikus traumát a saját, örökölt és átörökíthető történet részévé teszi; a Hályog a mikroközösségekben tapasztalható elnémulás motívumát járja körbe. A Verset akartam írni a szépségről az igazság és szépség kategóriájának a  bevonásával (lásd Keats, Gadamer) a meg nem írt vers motívumával operál („hát itt lett volna vége annak a nosztalgiától hevített, kamaszos versnek, / ami helyett ezt a verset írom, dühösen, mert közben rájöttem, / hogy tényleg röhejes az egész, / nem azért, mert földöntúli szépségről meg örökkévalóságról érzelgek benne, / hanem mert hazudok, / lehet, pont az érzelgősség miatt”); A reflexió tőrt ragad pedig az ősz mint költészeti toposz felülírási lehetőségével kísérletezik, szintén a szépség esztétikai kategóriája kapcsán („Ezek azok a délutánok, amikor, / mint elszáradt falevelet peronról a szél, / a reflexiót lesöpri mondataimról a szomorúság. […] Látjátok, ezt kaptam tőletek. / Ezt az állandó félelmet a reflektálatlanságtól. […] Hogy nem lehet valami egyszerűen csak: szép.”); A stroboszkópos buli a költészet igazságaival feszíti szembe a személyes múlt és emlékezés valóságait („Semmi sem fekete-fehér – / tanította nekünk anyánk és a realista regényirodalom. / Aztán azt tanultuk meg, hogy minden egyszerre fekete és fehér. […] Az Egyneműség nyers, rusztikus ízét elfelejtette nyelvünk. / A Komplexitás lett a hívószava. / Ha tetszett egy vers, / már nem azt mondtuk rá, szép, hanem azt: komplex. / Ez lett az olaj, amivel költőinket kentünk fel.”).

Locker Dávid szövegalkotási stratégiájára jellemző a nyelvi regiszterek ütköztetése; a személyes (szentimentális vagy romantikus) megoldásokat rendre megtörik, opponálják a köznyelv vagy a tudományos nyelv elemei, így a pátosz és az irónia egymást ellenpontozó működése lesz a reflexió eszköze. A kötet versei az alanyi, magánlíra keretei között (a személyes történet és humán értelmiségi szerep, a család, a hely és a közösség tapasztalatának színrevitelével) valójában a nyelv és a költészet működésére kérdeznek rá. Meggyőző, figyelemre méltó kötet.

Locker Dávid: Beszédkényszer
PRAE.hu, 2024, 120 oldal