„Ne hagyjuk kijátszani magunk ellen az érzelmeinket”

Az önámító sportsajtó korában sem fél kimondani az igazságot, s rámutatni a visszásságokra. Egri Viktorral, a Digisport kommentátorával beszélgettünk. 

Mindig markáns véleményt fogalmaz meg a magyar futballválogatottról, ami sokszor eltér az átlagszurkoló véleményétől. Mennyire látja tragikusan a magyar futball jelenlegi helyzetét? 

A magyar futball valós helye valahol a tavalyi sikerek és az idei kudarcok között van. A magyar válogatott indokolatlanul jól szerepelt a 2016-os Eb-n, ebben a szerencsének nagyon nagy szerepe volt. Viszont az idei év a válogatott valós tudásánál lényegesen rosszabbul alakult. A magyar válogatott jobb, mint Andorra, és legalább olyan jó, mint Luxemburg. 

Mit gondol arról, hogy Bernd Storckot a belga George Leekens váltotta a válogatott kispadján? 

Az nagyon jól hangzik, hogy belga kapitánya lett a válogatottnak. A belgák futballja kiváló, az új kapitány előszeretettel hangsúlyozza, hogy a mostani válogatott alapjait ő rakta le. Nem tudom, így van-e, de azt gondolom, Kevin De Bruyne-t, Eden Hazardot vagy Lukakut rajta kívül valószínűleg nagyon sokan mások is észrevették volna. Tehát jól hangzik, hogy belga, de ez önmagában semmit nem jelent. A hetvenes években az is jól hangzott, hogy „magyar futballista”, de akkor is lehetett rossz magyar futballistát is mondani. Ma is lehet jó belga edzőt is mondani, de rosszat is. Leekensről nem tudjuk, milyen, az utolsó sikereit a 90-es évek elején érte el. Ez azért azt mutatja, nem biztos, hogy a modern labdarúgás igazi szakértője. 

Mit várhatunk tőle? 

A belga újságírók által festett kép alapján Leekens egy belga Csank Jánosba oltott Verebes, a mágus lehet. Pszichésen nagyon jól tud hatni a játékosaira, nagy dumás, a sajtót is el tudja varázsolni – ez a Verebesféle rész. Általában nem a sztárjátékosokkal ér el eredményt, jól tud csapatot összerakni kevésbé nagy nevű labdarúgókból is, ez pedig Csank Jánosra jellemző. Nem tudom, nálunk mit fognak eredményezni ezek a tulajdonságok, de tény, hogy sztárjátékosaink nincsenek, ahogy az is, mentálisan nagy erősítésre szorul a válogatott. Az viszont furcsa, hogy úgy neveztek ki egy szövetségi kapitányt, hogy az első két meccsen, amelyen már irányíthatta volna a válogatottat, még nem ő ült a kispadon. A feladatot büszkén vállaló Szélesi Zoltánt is sajnálom, mert a Luxemburg elleni vereség az ő karrierjén is ott maradhat bélyegként. Nagy esélyt kap Leekens, mert van fél éve, hogy felkészüljön a válogatott játékosokból, de nem hiszem, hogy alapvetően változtathat azon, hogy a magyar válogatott kerete gyenge. Ha megnézzük, milyen klubokban és milyen gyakran játszanak a játékosaink, akkor a magyar keret nem feltétlenül jobb, mint a luxemburgi. Azt hiszem, még mindig túlzottak az elvárások. 

Magyarországról hogy látja, hol tart a szlovák válogatott a magyarhoz képest? 

Elég, ha annyit mondunk, Szlovákiának van egy Marek Hamšíkja. Rendkívül érett futballista, s az, hogy valaki egy évtizede kiemelt játékosa, egy ideje csapatkapitánya egy meghatározó olasz klubnak, olyan megbecsülést jelez, amilyennek nagyon örülnének a magyar futballszurkolók. A szlovák futball sokkal kevésbé a központi költségvetésből működik, ennek ellenére a klubjaik erősebbnek tűnnek a magyaroknál, ez is jelez valamit. A szlovák futball lépéselőnyben van a magyarral szemben, hiszen láttuk őket a közelmúltban világbajnokságon is, és a játékosaik rendre felbukkannak a meghatározó európai bajnokságokban. 

Mennyit kell még várni arra, hogy egy magyar játékos klubja vezéregyénisége legyen egy topligában? 

Egy vezéregyéniség nagyon fontos lenne. Ez nemcsak labdarúgói kvalitások kérdése, hanem emberi jellemvonásoké is, hogy valaki képes-e vállalni a felelősséget, képes-e egy csapat élére állni. Nem tudom, a labdarúgók kiválasztásánál mennyire veszik figyelembe, hogy ezek a karakterjegyek meglegyenek egy gyerekben. Én most egy olyan labdarúgót látok, aki idősebbek között, de még korosztályos csapatban képes kiemelkedőt nyújtani, ez pedig Szoboszlai Dominik. Az U17-es válogatottban is megmutatta, hogy kulcsfontosságú helyzetekben tudja vállalni a felelősséget, és jó döntéseket hoz, s most az U21-es válogatottban, jóval idősebbek között is jó játékra képes. Benne egyértelműen benne van a lehetőség. Az ilyen játékosok megtalálása és kiemelése lenne az egyik legfontosabb feladata a magyar utánpótlás-képzésnek. Az, hogy Szoboszlai Dominik nem a központilag támogatott Bozsikprogramból nőtt ki, hanem az édesapja által kialakított egészen más nevelési szisztémából, azt mutatja, nem feltétlenül a központilag megszabott szabályok a jók, és nagyon jó lenne, ha innovatív gondolkodású edzők látnának fantáziát az utánpótlás-nevelésben. 

Kicsit fonák helyzet, hogy itt az agyondicsért akadémiai rendszer, de egyelőre nem látszik az eredménye. 

Amikor 2009-ben a magyar válogatott harmadik lett az U20-as vb-n, sokan azt gondolták, az akadémiai rendszer nem lesz rossz. Sőt, ez a siker indította be igazán az akadémiai rendszert. Annak a csapatnak a gerincét a Várszegi-féle Sándor Károly Akadémia adta. Ám nagyon úgy tűnik, azóta nem sikerült hasonló generációnak kinőnie, hacsak az U17-esek nem fognak komoly eredményt elérni. Azt is érdemes szem előtt tartani, egyáltalán nem az a fontos, hogy egy U17-es, U19-es vagy U21-es csapat milyen eredményt ér el, hanem hogy közülük hányan lesznek felnőttként is hazájuk labdarúgásának meghatározó játékosai. Sajnos, azok közül az U20asok közül senki nem tudott nemzetközi klasszissá válni. 

Mindezek ellenére Magyarországon még mindig hangzatos szólamokat zengenek a futballról, ezek mögött azonban sokszor nincs semmi. 

Bernd Storck idei tevékenységével szemben az volt a legnagyobb kifogásom, hogy totálisan mást kommunikált, mint ami a valóság volt. Ez abszolút jellemző Magyarországon, nem csak a futballra.

Sokkal jobbakat hallani az életről, mint a valóság.

Ha az ember az érzékszervei közül elsősorban a fülére hagyatkozik, és csak ezeket a hangokat engedi be, akkor sokkal jobban érzi magát, mint azt a valóság engedné, de ha a szemét is kinyitja, meg a szaglószervét is használja, akkor azt tapasztalja, hogy a magyar labdarúgás korántsem rózsaszín, hanem inkább barnás árnyalatú, és a szaga sem a rózsáéra emlékeztet. Amikor Storck fejlődésről beszélt, amögött nem volt semmi, és ő ezt pontosan tudta is, de adott helyzetben ez tűnt a közvélemény megtévesztésére leginkább alkalmas eszköznek. Nem bízom abban, hogy Leekens nem fog ehhez az eszközhöz nyúlni. Jó lenne, ha lenne egy olyan ember, mint mondjuk Dárdai Pál. Az ő edzői tevékenységét kevésbé tartom nagyra, mint az átlag, viszont az őszintesége kiemelte az előző időszak kapitányai közül. Ő nem félt felvállalni, hogy Feröer-szigetek ellen sem mi vagyunk a dominánsak, ennek köszönhetően tudtunk nagy mázlival nyerni ellenük 2014-ben. 

Ön a közösségi médiában és más felületeken is gyakran megosztja a véleményét, kemény hangú posztjai ritkaságnak számítanak a sok ömlengés között. 

A hagyományos média nagy része valamilyen módon függ a központtól, a központ meg nagyon támogatja a magyar labdarúgást. A sajtótermékek pozitív hangvétele és a központi akarat között nagyon könnyű megtalálni az összefüggést. A dicsérő cikkek nem feltétlenül azért születnek, mert ezek az emberek mást gondolnának, csak nem merik leírni, hanem mert a rendszer eleve az ilyen embereket gyűjti össze, ezeket az örökké optimista, kevésbé kritikus sajtómunkásokat. Én sosem tartoztam közéjük. Azt gondolom, nem feltétlenül az segíti a fejlődést, ha nagyon pozitívan látunk mindent, hanem ha merünk beszélni arról, ami a hiba. 

Szakmai körökből milyen reakciókat szokott kapni az olykor egészen kíméletlen írásaira? 

A kíméletlenségben az is benne van, hogy a cikkek többsége a valósághoz képest nagyon pozitív képet fest, s az ember próbálja ezt valahogy ellensúlyozni. Ha ezt csak finom szavakkal teszi, akkor semmiféle feltűnést nem kelt, és nem gondolkodtat el senkit. Néha szándékosan fogalmazok nagyon karakteresen. De tény, többen megjegyezték már, hol viccesen, hol kevésbé viccesen, nem biztos, hogy ez a hosszú távú szakmai előmenetel útja, s megkérdezték, nem lesz-e ebből bajom. Voltak a pályám során olyan pillanatok, amikor éreztem annak a hátrányát, hogy keményen fogalmaztam meg véleményt, de nem nagyon fogok változni. 

Milyen konkrét esetekben származott hátránya ebből? 

A Magyar Televíziónál a 2008-as olimpia után vezethettem egy nagyon fajsúlyos stúdióbeszélgetést, ahol bent volt az akkori sportminiszter és a MOB elnöke is. Mindkettőjüket próbáltam afelé terelni, hogy a saját felelősségükről beszéljenek, miközben mindketten inkább a másikra mutogattak. Úgy éreztem, hogy ez az akkori elvárásoknak nem felelt meg, utána nagyon sokáig nem bíztak meg stúdióbeszélgetéssel. Amikor a Gellei-féle válogatott nem jutott ki a 2004-es Európa-bajnokságra, akkor pedig egy értekezleten azt kérdezték tőlem, miért nem voltam keményebb a szövetségi kapitánnyal, holott én úgy gondoltam, nem őt és a játékosokat kellene felelősségre vonni. Egy mostani írásom is pont erről szól: ezek a játékosok a legjobbak, akkor miért őket bántjuk? Nem tehetnek róla, hogy ők a legjobbak, erről azok tehetnek, akik évek óta erre adják a pénzt, s nem valami jobbra, meg azok az edzők, akik ilyenné nevelték őket. A V-közép című műsorom rámenősebb beszélgetései után többször előfordult, hogy sportpozíciót is betöltő politikai potentátok nehezményezték a tevékenységem. De nem fogok mást mondani, mint ami a véleményem, szerintem ez a mi szakmánk lényege. Az kétségtelen, hogy egy erősödő központi hatalomnál, amely egyre kevésbé tűr meg ellenvéleményt, ez veszélyes játéknak tűnik, de egy újságírónak nem szabad feladni az újságírás lényegét. 

Pető Péter néhány hónapja azt mondta nekünk egy interjúban, nem lehetetlen Magyarországon újságot írni, de egyre nehezebb. Egyetért? 

Abszolút. Megvan a megfelelő újságírói garnitúra arra, hogy jó minőségű, sokszínű sajtó készüljön, csak éppenséggel

az igazi sajtómunkára már egyre szűkebb keretek között van lehetőség.

Így pedig azoknak az újságíróknak, akik erre esküdtek fel, egyre nagyobb versenyben kell elérniük, hogy megjelenési lehetőségük legyen. Sokkal kevesebb a munkalehetőség, mint a munkaerő-kínálat, így a normális újságírás egyre kevésbé biztosítja a megélhetést. Ez jelenti a legnagyobb veszélyt a magyar sajtószabadságra. Az elvi szabadság adott, de az anyagi feltételeit lehetetlenné tették. 

A Komlósi Oktatási Stúdió tanáraként hogy tapasztalja, mekkora ma az érdeklődés a fiatalok körében a sportújságírás, a sportkommentátori szakma iránt? 

Sokan jelentkeznek sportújságírónak, de tapasztalatom szerint már nagyon kevesen tudják, mi az. A nagy magyar sikert igen szívesen, nagy átéléssel közvetíti az ember, és ez nyilván lehet a sportkommentátor pályájának a csúcsa, de a magyar sportsajtó nagy részében tapasztalható propagandisztikus hozzáállás úgy szűrődik le a fiatalok többségében, hogy ez a normális viselkedés. Ez elég szomorú, de vannak azért olyanok, akik úgy gondolják, a kritikus újságírásnak is helye van a sportsajtó palettáján. 

Önt elsősorban kézilabdakommentátorként ismerte meg a nagyközönség. Mit gondol a magyar kézilabda helyzetéről? Egyrészt ott a Veszprém, amely sorozatban negyedszer szerepelt a férfi BL Final Fourjában, a tavalyi riói olimpián azonban nem volt ott sem a férfi-, sem a női válogatott… 

Nagyon furcsa a helyzet. A magyar klubkézilabdázás az anyagi javaknak köszönhetően ficánkolhat, a klubok nagyon erősek. Először volt a Győr, aztán jött a többi csapat, s most már azt lehet mondani, hogy a magyar női kézilabdabajnokság egyértelműen a világ legerősebb bajnoksága. A kiesés ellen küzdő csapatokban is nemzetközi klasszisok játszanak, az ész nélkül a sportágba öntött pénznek köszönhetően. Nem biztos, hogy ebből a válogatott is profitálni fog – az utóbbi időben a nemzeti csapat eredményei elmaradnak a várttól. A férfikézilabdában is rengeteg az idegenlégiós, vannak olyan középcsapatok, ahol tíz-tizenegy légiós is játszik. 

Erről mit gondol? 

Az a véleményem, nem feltétlenül normális, hogy spanyol, svéd, dán, izlandi játékosok itt keresik a megélhetésüket, miközben más szakmák képviselői magyarként kénytelenek külföldön keresni a kenyerüket, mert a szintén központból érkező pénzek arra nem elegendőek, hogy őket itthon megfizessék. Ez olyan kettősség a magyar létben, ami nagyon nehezen tolerálható. Világklasszis sportolókat fizetnek meg állami pénzből, de ennek az államnak nincs arra pénze, hogy megfizesse az orvost, a tanárt és a buszvezetőt. A kézilabdára visszatérve: a sok légiós jelenlétének nincs meg az eredménye a nemzeti válogatott szintjén. Egy időben a német kézilabda is beletornászta magát ebbe a szituációba, nagyon visszaestek a nemzeti csapat eredményei, amikor a légiósok nagyon átvették a hatalmat a bajnokságban, s fiatal német játékosok alig-alig jutottak lehetőséghez. Aztán ezen mesterségesen változtattak. Hozzáteszem, Németországban azért nem volt annyira feltűnő, hogy oda vágynak a legjobb játékosok, mert a legjobb orvosok, a legjobb kőművesek, a legjobb buszvezetők is oda vágynak. Mégis változtattak, s a nemzeti csapat újra nagy lett. Nem tudom, hogy ez az út, amelyre a magyar kézilabdázás rálépett, nem a magyar nemzeti válogatottak tönkretételének útja-e. 

Lát olyan sportágat vagy klubot, ahol egészségesen, eredményesen mennek a dolgok? 

Persze, a magyar sport nem véletlenül eredményes most is. A kajak-kenu sport gyakorlatilag botránymentesen megúszta az előző időszakot, bár egy-két doppingeset borzolta a kedélyeket. A magyar úszósport is tartja magát, bár azt állandó botrányok övezték az elmúlt időszakban, hol az első, hol a második elnökváltás miatt, és Hosszú Katinka sem törekedett a férjével együtt arra, hogy állóvízbe ugorjanak az úszók. De azért ott látszik, hogy vannak műhelyek, ahol nagyon komoly és eredményes munka folyik. Nyilván a futballban is vannak ilyenek, elég csak Szoboszlai Dominik édesapjának Főnix Gold nevű klubját említeni, ahonnan nagyon sok tehetséges ember jött ki. A győri kézilabdaklubnál is jól csinálnak valamit, ha ilyen sokszor sikerült már megnyerniük a Bajnokok Ligáját. Erre lehet azt mondani, hogy annyi pénzből ezt más is meg tudná csinálni, de nem vagyok benne biztos, hogy a Veszprém arányaiból kevesebbnél gazdálkodna, mégsincs meg az eredménye. Ott szerintem egy nagyon kézzelfogható politikai harc színtere is volt a klub, simicskátlanították és mészárosították. Azt azonban érdemes végiggondolni, biztosan megér-e az egész országnak annyit egy-egy siker, amennyi pénzbe kerül. Ebben is próbálok néha segíteni egy-egy írással. Ezt a legtöbb ember nemzetietlennek gondolja, de nem hiszem, hogy az lenne a nemzeties gondolkodás, hogy feltétlenül elfogadjuk, csak a sportra költött milliárdok lehetnek az ország számára üdvözítőek. 

Említette Hosszú Katinkát – ön egyike azon keveseknek, akik nemcsak dicsőítő szavakkal beszélnek róla, hanem rámutat néhány furcsaságra is. Mit gondol a Katinka-jelenségről? 

Katinka egy modern sztár, nincs még egy ennyire jól felépített és nemzetközileg is ennyire elismert női úszó. Ez a férje munkáját is dicséri, hiszen Shane amellett, hogy úszóedző, gazdasági szakember is. Örülni kell neki, hogy egy magyar lány lett az, aki először ilyen szintre ért az úszósportban, ugyanakkor vannak a csapatának olyan törekvései, amelyek nem mindig teszik szimpatikussá. Lehet rajtuk érezni egyfajta túlzott anyagiasságot, holott nem száraz kenyérre gyűjt. De nyilván ez a hozzáállás is kell a sikerességhez. Fontos megjegyezni, hogy Hosszú Katinka egy úszó, s amit rajta látunk, az Iron Lady, az egy termék, amit kitaláltak neki. De a tímjét nem teszi rokonszenvessé, hogy az új uszodát nekiadták, s ezzel majdnem ellehetetlenítettek egy másik, nagyon hosszú idő óta működő, szintén nagynevű sportoló által jegyzett úszóiskolát, ahogy az sem, hogy továbbra sem tudhatjuk a szerződés részleteit, amellyel ő gyakorlatilag az új uszoda birtokosává vált.

Nagyon úgy tűnik, hogy ez a csapat a céljai elérése érdekében sok olyasmibe belemegy, amit nem feltétlenül nevezhetünk etikusnak.

Ugyanakkor úszóként megkérdőjelezhetetlen a nagysága. A riói teljesítménye is feledhetetlen, ám nekem mindig az a félelmem a sportbeli dicsőségek és az általuk kiváltott érzelmek kapcsán, hogy ezekkel sok területen próbálnak visszaélni. A politika is próbálja ezt meglovagolni, és bizonyos anyagi érdekkörök is. Nagyon kell figyelni arra, hogy ne hagyjuk kijátszani magunk ellen az érzelmeinket. 

Ha ezt egy átlagember mondja, azzal vádolhatják, hogy nem szereti a sportot, de önről ezt nem lehet állítani… 

Én nagyon szeretem a sportot, nem véletlen, hogy 1994-től dolgozom a sportsajtóban. Nagyon felemelő érzés olimpiákon, világbajnokságokon, válogatott meccseken a magyar sportolók sikereit közvetíteni. De a jó érzés után sokszor azt vettem észre, hogy próbálnak ezzel visszaélni, manipulációra használják az ember saját érzéseit, és ez nagyon nem tetszik. Életem egyik nagy élménye kétségtelenül az volt, amikor a Győr női kézilabdacsapata megnyerte az első BL-címét. Pontosabban az elődöntő, amikor a román Valcea hat góllal is vezetett már a Veszprémben rendezett visszavágón, s úgy tűnt, ki fogja ütni a Győrt, ám az utolsó kilenc percben valami csodát tett a győri csapat, és megfordította a meccset. A mai napig emlegetik nekem ezt az emberek, s ha visszanézem a videómegosztón, tényleg sírok. Amikor Vitray Tamás Amiről nem beszéltünk című műsorában beszélnem kellett erről, akkor élő adásban sírtam el magam. Tehát ezek a dolgok nagyon mély benyomást tesznek az emberre, de nem szabad hagyni, hogy ezeket az érzéseket kijátsszák ellenünk. Lehet, hogy ha egy-egy műtét után a televízió élőben közvetítené, ahogy a sebészcsapat feláll, és a sikeresen megműtött beteg mellett hangosan éneklik a Himnuszt, talán ott is könny szökne az emberek szemébe, s azt mondanák, erre a területre több pénzt kellene adni. Vagy ha egy jól sikerült matematikadolgozat után az egész tanári kar elénekelné a Himnuszt… Persze ez abszurd elképzelés, holott ezek a dolgok ugyanannyira hozzátartoznak a hétköznapi jó érzéseinkhez és a magyar nemzet jövőjének építéséhez, mint a sportsikerek. Ne hagyjuk magunkat manipulálni!