Lusta görögök, beteg hellén állam

A 90-es évek közepén a családom hosszabb ideig volt Görögországban, és a feleségemnek meg kellett hosszabbítani a tartózkodási engedélyét. Erre az ottani rendőrségnek egy hónap nem volt elég. Két nappal a lejárta előtt odamentünk, s kiderült, hogy nem csináltak vele semmit sem. Akkor elkezdtek a kb. nyolcemeletes épület egyik irodájából a másikba küldözgetni minket. A végén mondják, hogy most kéne ennyi és ennyi drachmáért okmánybélyeg. Rendben, és hol kaphatunk ilyet? – kérdezzük. Hát, okmánybélyeg itt nincsen – jön a válasz –, de ha lemegy az utcára, ott szemben a zöldségesnél kaphat. A zöldséges ugyanis rájött arra, hogy ott szemben a nyolcemeletes hivatalban kereslet van az okmánybélyegre, csak éppen kínálat nincs, tehát ő a paradicsom és a narancs mellett okmánybélyeget kezdett árulni. Vettünk tehát okmánybélyeget, mire a zöldséges megkérdezte, hogy fényképre nem lesz-e szükségünk? Mondom, hogy fényképet nem említettek. Szerinte viszont kell. Nem tudtam eldönteni, hogy rám akarja-e tukmálni a fényképet, vagy a hivatalban nem szóltak. De még egyszer nem kívántam az emeleteket megjárni, így csináltattunk fotókat is. Visszamentünk, s kiderült, kellett fénykép. Ő tehát ezt tudta, de a hivatalnok nem vette a fáradságot, hogy ezt közölje velem. Végül az egész ügyintézés azzal zárult, hogy az egyik ablaknál be kell fizetni 14 ezer drachmát. Odamegyünk, s a hivatalnok mondja, hogy 12 ezer drachma. Lehet, hogy félreértettem, gondoltam, de ez így jobb, befizettem a 12 ezret. S akkor mondja, hogy a kétezret a szomszéd ablaknál adjam oda. Lépek fél métert a szomszéd ablakhoz, s kiderül: ugyanabban a szobában, ugyanazon asztal mögött ül egy másik ember is, aki meg a kétezer drachmát vette el tőlem. Az egyik embert az egyik nagy párt, a másikat a másik nagy párt nyomja be.
A teljes interjút a szombati Új Szóban olvashatják!