„Koló mindig maximalista volt”

Három év kellett hozzá, hogy társa igazán elfogadja szakmailag, de utána emberileg is nagyon közeli barátok lettek. A Kolonics, a sportlegenda című vándorkiállítás somorjai megnyitóján Kozmann György egykori kenussal, Kolonics egykori társával beszélgettünk.

A Kolonics, a sportlegenda kiállítást a határon túl először Somorján mutatják be. Miért pont itt?

Sok kapcsolat van a magyar kajak-kenu sport és a somorjaiak között, hiszen itt is nagy hagyományai vannak a sportágnak. Egyszer meghívtak minket Kolóval a sportbálra, párokkal együtt jöttünk, nagyot mulattunk. Orosz Csaba és Koló versenyzőtársak voltak, innen indult ez a kapcsolat. Azóta is jártam már a városban, többször voltunk a bálban, ez hagyománnyá vált.

Kolonics György nagyszerű sportember volt, akinek a halála megrázta a magyar sporttársadalmat. Miért döntöttek úgy, hogy egy kiállítás által is őrizni fogják az emlékét?

Ha itt az ember körbenéz, nagyon sok érmet, ereklyét, kupát, oklevelet lát. Ez a kiállítás azt is elmeséli, hogy ezt milyen ember érte el, és hogyan. Koló arról lett híres, és mi az alapítványban is ezt próbáljuk továbbvinni, hogy tisztán is lehet valaki sikeres. Az az alázat és emberség, amellyel ő végezte a feladatait még kétszeres olimpiai bajnokként is, az ritkaságszámba megy, s ezért éreztük úgy, hogy ez egy üzenetet hordoz, és példaként állítható a mai társadalom elé.

Koló halála után írt egy könyvet, amelyben így jellemzi, milyen volt Koloniccsal együtt versenyezni: „Győzni jó, de egyébként kemény.”

Maximalista volt, nemcsak önmagával, hanem a környezetével szemben is. 2002 őszén kezdtem vele edzeni, 2003-ban a világbajnokságon már bronzérmesek lettünk, de igazából csak 2006-ban, a szegedi világbajnokságon éreztem azt, hogy szakmailag elfogadott engem, és tényleg úgy veszi, társak vagyunk. Ehhez hosszú évek kellettek, be kellett bizonyítanom neki, hogy számíthat rám. Amikor először éreztem ezt, nagyon boldog voltam, sportpályafutásom egyik csúcsa volt. De tényleg nehéz volt vele, mert magától és másoktól is mindig a maximumot követelte.

A kiállítás megnyitóján is elhangzott, hogy abban is példaképként viselkedett, ahogyan az edzéseket végezte. Többet edzett, mint a többiek?

Sokkal többet nem lehet, mert a kajak-kenuban a hét napból hatot délelőtt, délután edzünk. Koló ebből nem nagyon engedett, sőt, ő vasárnap délután is ott húzódzkodott a csónakházban, hogy a hétfő reggeli edzésen már jól menjen. Ezt más azért nem csinálta. Mi több, Csepelen 150 méterre a csónakháztól épített magának házat, és leköltözött oda.

A társaitól is elvárta, hogy vasárnap is eddzenek, vagy ebben kapott egy kis engedményt?

Három évig kőkeményen ostromolt, hogy nekem is így kellene, én meg azért nem az a merev versenyző voltam. A munka nálam is megvolt, de nekem kellett a lazaság, egy kis pihenés, kikapcsolódás is. Ő ebbe nagyon nehezen nyugodott bele, 2006-ban éreztem azt először, hogy elfogadja, én így tudom kihozni magamból a maximumot.

Emberileg milyen viszony volt kettejük között?

Ez a 2006-os év sok szempontból mérföldkő volt, ugyanis Kolónál az emberi kapcsolatot a szakma határozta meg, főleg a párja esetében. Ezután azonban igaz barátság alakult ki közöttünk. A sok edzőtábor meg utazás miatt mindig azzal viccelődtünk, hogy többet vagyunk egymással, mint a barátnőinkkel.

A visszaemlékezésekben rendre előjön, hogy Kolonicsnak sok babonája, bogara volt.

Csak az volt! A pályafutását, életét a hiedelmek, babonák irányították.

Hét év távlatából hogy látja, hogyan tudott akkor megbirkózni a tragédiával?

Inkább csak arról beszélnék, hogy ennyi év távlatából mit érzünk. Itt vagyunk egy kiállításon, van egy alapítvány, itt vannak a szülők… Amilyen hangulatban ez a délelőtt is eltelt, azt igazolja, hogy Koló olyan emberekkel vette körül magát, akik most viszik tovább az örökségét. Ezt ő építette. Hálás vagyok a sorsnak, hogy részese lehettem Kolóval a sportsikereknek, és most ezzel az alapítvánnyal, barátokkal, segítőkkel együtt a kajak-kenu családnak. Kolót nem elveszítettük, hanem megkaptuk tőle mindazt, amivel a fiatalokat is tudjuk motiválni.

Ez a tizennegyedik kiállítás. Még mindig megérinti, amikor a megnyitón elhangzanak a beszédek, és megnézi a videókat Kolonics versenyeiről?

Mindig, de ha minden nap megnézném a döntőket, akkor is ugyanezt érezném. Ha egy hajó beáll a rajthoz, akkor a szívdobogás elindul, és elkezdek izgulni… Egy 25 éves sportpályafutás alatt azért ez már beleivódott az emberbe. Jó ebben a közösségben lenni.

Mi a célja ennek a kiállításnak, mit vihet haza innen a látogató?

Több tízezerre tehető azoknak a száma, akik már látták ezt a kiállítást. Valahol néhány hétig, valahol néhány hónapig állomásozunk, és rengeteg edző, testnevelő, szülő hozza el a gyerekeket, mert itt komoly értékeket kaphatnak. Ezek nehezen mérhető dolgok, de az elégedett visszajelzések a mutatói annak, hogy van ennek haszna. A mai társadalomban nagyon kellenek a példaképek, mindenki tud ebből meríteni.