Apokaliptikus végszó?

A stadion posztapokaliptikus hangulatba borul, szakaszosan világítanak a futurisztikus díszlet részei: ilyen lehetne egy olimpiai stadion olimpia nélkül, tágabb értelemben pedig egy olyan világ, ahol nincsenek többé olimpiai játékok. Időutazás egy korántsem biztató jövőbe. A záróünnepség fő műsorszáma egy operával és akrobataszámmal határos produkció volt, amely (a nyitóünnepséghez hasonlóan) progresszív üzenetet hordozott: a szeretet és a befogadás fontosságát hangsúlyozta. Mindezt a science-fiction eszközeivel, miközben Pierre de Coubertin, a modern kori olimpiai játékok atyja előtt tisztelgett.

Az már hagyományossá vált, hogy az olimpiák nyitó- és záróünnepségei felvonultatják az adott ország kulturális nevezetességeit, a magasabb nézettség érdekében pedig nemzetközi sztárokat is igyekeznek becserkészni a szervezők. A párizsi olimpia megmutatta, hogy érdemes túllépni a kirakatprodukciókon, mindezt igényesen és kreatívan is meg lehet tenni. A francia főváros magasra helyezte a lécet a soron következő szervezők számára, sőt: az olimpia több kultúrtörténeti pillanatot is hozott.

A nyitóünnepségnek (melyet korábban részeletesen elemeztünk) minimum két ilyen pillanata volt. Az egyik, hogy első alkalommal szerepelt metálzenekar egy olimpiai megnyitón, a másik pedig, mikor a betegségével küszködő Celine Dion énekelt – az is lehet, hogy a nagyközönség előtt utolsó alkalommal. Maga a megnyitó koncepciója is lenyűgöző volt, hiszen a szervezők a Párizs nevezetességei által alkotott festői díszletbe ágyazva, a Szajna mentére álmodták meg a programot. A műsor igazi ínyenccsemege volt a francia kultúra kedvelőinek, hiszen rengeteg utalást tartalmazott a francia történelemre, az irodalomra és a művészettörténetre. A sok-sok szimbólummal, elképesztő vizuális kódokkal játszó képek láttán több mint lehangoló volt nyomon követni a következő napokban kibontakozó vitát, mely során egyesek – az ultrakonzervatív propagandát meglovagolva – a keresztény kultúra elleni sérelmekről beszéltek.

Kár érte. A megnyitó- és záróünnepség programjáért felelős zseniális színház- és operarendezőt, Thomas Jollyt az ügy után természetesen felkérték, hogy a záróünnepséggel kapcsolatban ellenőrizzen mindent kétszer, hogy semmibe ne lehessen belekötni.

A disztópikus jövőbe utaztató műsorszám főszereplője, a csillogó jelmezbe öltözött utazó a stadion tetejéről ereszkedett alá. Két másik titokzatos alak Görögország zászlaját egy rúdra erősítette és a levegőben lengette, miközben Niké, a győzelem görög istennője is feltűnt a stadionban, aki egyébként minden olimpiai érmen szerepel. A műsor egyik csúcspontján egy függőlegesen lógó zongora bukkant elő a stadionban – akik eddig nem ismerték a performerként is működő Alain Roche svájci zeneszerző-zongoristát, azoknak minden bizonnyal az emlékezetébe vésődött ezzel a produkcióval, ahogy a levegőben lebegve játszott a hangszeren. Miközben az akrobaták táncoltak és szaltóztak, a gyűrűk a levegőbe emelkedtek, hogy a játékok újjászületését jelképezzék.

Bízzunk bennünk mi is.