Kétszázhússzal a Slovakiaringen

De nem a felső-csallóközi falu utcáin, ott továbbra is érvényes a sebességkorlátozás.

A határban, ahol korábban legfeljebb a kombájnok versenye folyt, ma teljesen más világ tárul elénk. Az ország első aszfaltcsíkos zárt versenypályáján, a Slovakiaringen vagyunk. És itt nem szabnak határokat a gyorsaságnak.

Nehéz és gyors pálya

Októbertől próbaüzemben volt, április elejétől teljes üzemelésben fogadja a gyorsaság megszállottjait Szlovákia első ilyen létesítménye. „Ősszel két hónap alatt több mint 6500 motoros-autós próbálta ki nálunk a gépét és vezetési képességeit. Idén már versenyeket is rendezünk, de továbbra is számítunk minden érdeklődőre – közli Tomáš Vranka versenypálya-igazgató, és szavaival tovább csalogat a dübörgő motorok közé. – Néhány olyan egyedi megoldással találkozhatnak, melyek eltérőek a többi európai pályán tapasztaltaktól.” Ladislav Šnegoň sportigazgató a féléves próbaüzem végén bátran kimondja: „Technikailag roppant nehéz és nagyon gyors ez a pálya, és éppen ebben tér el a környező országok hasonló létesítményeitől.”

Primoth biztonságosnak tartja

Világbajnokot is hívtak az aszfaltcsík kipróbálására. Erich Primoth, a Ferrari Challenge Coppa Shell 2009-es győztese magángépen repült hozzánk, hogy megismerkedjen a Slovakiaring tulajdonságaival. Két kör megtétele után nem talál kivetnivalót a pályában. „Leginkább a már nem létező ausztriai A1-ringre emlékeztet. Nagyon biztonságosnak érzem. Idén már lekéstünk vele, de biztosan teszek azért, hogy jövőre a mi sorozatunkból is rendezhessenek futamot Dióspatonyban – válaszolja a sokadik kérdésre a bőbeszédű pilóta, aki szerint a 270 km/órás sebesség is elérhető lesz a pályán. – Amit észrevettem, és nagyon kellemesen meglepett, hogy milyen széles az aszfaltcsík. Ez roppant fontos, főleg az első kanyarnál, ahol még nagy a tülekedés a rajt után. Nem könnyű ez a pálya. Aki ezen is gyorsan tud autózni, az máshol is képes lesz rá. És még egy sajátosság: különlegessé teszi, hogy a síkságon elterülő pálya nem egyszintű, néhány helyen a horizont fölé emelkedik, és így nemcsak a kanyarok, de az emelkedői és lejtői is változatossá teszik. Olyan létesítmény, ahol felnőhetnek a jövő bajnokai.”

Száguldás a K1-gyel

Nem én leszek Primoth megálmodott utóda. Sem korom, sem tapasztalatlanságom nem sorol a jövő motoros és autós csillagai közé. De azért beleültem egy K1-be (szlovák versenyautós márka), hogy találkozzam a dióspatonyi sebesség határaival. Nem merészkedtem a volán mögé, arra egy mosolygó és kedves pilóta vállalkozott. Én csak melléültem, bukósisakban és jól lekötve. Aztán már indultunk is, mint a busz a megállóból. Zöld lámpa, néhány lassúbb kocsi előttünk, és gyorsulás. Az első kanyar után belekapaszkodom az ajtó fogantyújába, és el sem engedem, amíg nem térünk vissza a kocsik közé. A sebesség lebénít, szerencsére a vezető pilóta nagyon érti a dolgát. Úgy szedi a kanyarokat, mintha ezzel ébredne és kelne. Bennem meg fokozódik a feszültség. A sebesség, a kanyarvételek és fékezések egy lekötözött rab állapotába rántanak. Láthatja a pilóta is, hogy nem az élvezet határán vagyok, és az első célegyenes után bal combomra csap. Valamit mond, de nem értem. Aztán az egyik kanyarban ráhajtunk az út szegélyére. Táncolni kezd a kocsi. Vezetője ide-oda kapkod a kormánnyal. Miért velem szlalomozik a pályán, fut végig az agyamon. Csak később derül ki, megcsúszott a kocsi, így kellett korrigálnia. Kanyar kanyart követ, és egyre jobban feloldódom, lassan élvezni kezdem a gyorsaságot. Mire megtetszene, véget ér a megbeszélt három kör.

Percekig tart, míg magamhoz térek. Akkor jut eszembe, hogy még azt sem volt bátorságom megnézni, hánnyal száguldottunk. A következő kör után megszólítom a visszatérő pilótát. „Kétszázhússzal mentünk” – közli mosolyogva.