Andy Murray csodálatos éve

BŐD TITANILLA

Wimbledonban ezt megelőzően 1936-ban győzött utoljára brit versenyző. Amikor nyilvánvalóvá vált, hogy Andy Murray Fred Perry nyomdokaiba léphet (s ez már 2008-ban megmutatkozott, amikor az akkor 21 éves skót teniszező először játszhatott döntőt Grand Slam-tornán, de kikapott a US Open fináléjában), az All England Club közönsége csak azt várta, mikor ünnepelhet végre újra hazai diadalt.

A legnehezebb pillanat

Tavaly már majdnem sikerült. Murray a döntő első szettjét megnyerte Roger Federer ellen, de aztán a svájci klasszis rutinja érvényesült. Murray bizonyára a pokolba kívánta a szabályt, hogy kötelező nyilatkoznia rögtön a meccs után, többször elcsuklott a hangja, könnyeit nem tudta visszatartani. „Mindenki arról beszél, milyen nehéz Wimbledonban játszani, mert milyen óriási a közönség nyomása. Pedig nem így van. Az igazság az, hogy ti mindnyájan, akik itt vagytok, rengeteget segítetek” – mondta sírva Murray, és még mintha a mindig higgadt és érzelemmentesen udvarias Federer is meghatódott volna.

„Az volt életem legnehezebb pillanata” – nyilatkozta a skót játékos egy évvel később, már teljesen más lelkiállapotban.

A sport attól is szép, hogy a nehéz pillanatok sokszor a csodálatos fellendülés előrevetítői. Andy Murray-nak erőt adott a Federertől elszenvedett vereség, s megkezdődött a diadalmenete – néhány héttel később, rögtön Wimbledonban, ahol a londoni olimpia teniszversenyeit rendezték.

Diadal az olimpián

Murray korábban maga sem volt biztos benne, helye van-e a tenisznek az olimpiákon, de aztán Djokovics könnyei meggyőzték róla, hogy bizony helye van, az olimpia gyakorlatilag egy ötödik Grand Slammel ér fel. (S mielőtt még bárki sokallná kicsit a könnykoncentrációt, tegyük hozzá, hogy Murray, Djokovics, Federer és a többiek is kemény gyerekek, és nem sírnak úton-útfélen, csak a nagy pillanatokban, de nagy teniszezők lévén elég gyakran van részük ilyenben.) Murray akkor döbbent rá, milyen fontos lehet az olimpiai siker egy teniszezőnek, amikor látta, hogy Novak könnyekig meghatódott Pekingben a győztes bronzmeccse után.

Londonban az olimpián aztán úgy tűnt, csak Murray nyerhet – az elődöntőben Djokovicsot, a fináléban Federert győzte le, a sokszor hűvös brit közönség pedig tombolt, és az Egyesült Királyság zászlaja mellett a skót zászlók is feltűntek a lelátókon.

S ettől, mily meglepő, nem omlott össze Erzsébet birodalma, Murray maga britnek és skótnak is tartja magát, s a kínos eset, amikor egy megjegyzése miatt (a foci Eb-n bárkinek drukkolna, csak az angoloknak nem) magyarázkodnia kellett, már rég a múlté.

Elhitte, nincs lehetetlen

Murray ma angolok, skótok, walesiek és északírek közös hőse, aki a londoni olimpiai sikere után mintha elhitte volna, nincs lehetetlen. A tavalyi US Openen első Grand Slam-győzelmét is megszerezte – öt szettben győzte le Djokovicsot, év végén a Laureus-díj átadásán pedig övé lett az év áttöréséért járó díj.

S Murray-t a lendület vitte tovább: idén év elején nyert Brisbane-ben, döntőt játszott az Australian Openen (Djokovicstól négy játszmában kikapott, de előtte a négy között öt szettben verte Federert), nyert Miamiban, s ezzel előrelépett a világranglista második helyére. A Roland Garrost sérülés miatt kihagyta, Wimbledonba azonban nagyszerű hangulatban érkezhetett, hiszen előtte megnyerte a queensi tornát (úgy, hogy például volt nap, amikor a korábbi esőszünetek miatt két mérkőzést is kellett játszania).

A év harmadik Grand Slam-tornáján pedig azt is megmutatta, vert helyzetből is képes felállni. A nyolc között a spanyol Verdasco már 2:0-ra vezetett ellene, az elődöntőben a lengyel Janowicznak egy játszma előnye volt – végül mégis Murray győzött. A döntőben Djokovicsot „simán”, három játszmában verte, pedig a szerb világelső három meccslabdát is hatástalanított, de a negyedik után már Murray emelhette diadalmasan magasba a kezét.

„Edzőmnek, Ivan Lendlnek ajánlom ezt a győzelmet – nyilatkozta Wimbledon új bajnoka. – Fantasztikus szakember, kemény velem, de türelmes. Rengeteget segített a tavalyi, Federer elleni elvesztett finálé után. Ő sosem nyert Wimbledonban, de ez most az ő győzelme is.”

A wimbledoni könnyektől a wimbledoni könnyekig. De azért ez – nemcsak Murray szerint és nemcsak egy kicsit – más, mint egy éve. A britek szinte egy örökkévalóság óta vártak Fred Perry után egy újabb hazai wimbledoni győztesre. De ha Murray-n múlik, a következőre biztosan nem kell újabb 77 évet várni.