A test itt nem több, mint szabásminta

BAKA L. PATRIK

A hard sf (szó szerint: „keményvonalas tudományos fantasztikum” vagy „kemény science fiction”) a sci-fi egyik alműfaja, amely a tudományos-fantasztikus szópár alkotóelemeiből az elsőre, tehát a tudományosra összpontosít. A hard sf művek a legfrissebb természettudományi eredményekkel operálnak, illetve olyan technológiákkal, amelyek a ma ismertekből értelemszerűen következnek. Valami olyasmi ez, mintha Gutenberg írt volna egy értekezést napjaink nyomdaiparáról.

A hard sf mellé rendelt kiegészítő kifejezés a soft sf (lágy science fiction), amelynek az a jellegzetessége, hogy az elbeszélés inkább a társadalomtudományokra támaszkodik, többet foglalkozik a szereplők jellemével, társadalmi körülményeivel, mint a történet tudományos és technikai vonatkozásainak mai tudásunk szerinti megalapozottságával vagy korrektségével.

Mindent összevetve, a hard sf azt a világot mutatja be, ami felé haladunk, aminek az alapköveit – vagy legalábbis az okozat okát – már leraktuk. Brandon Hackett és Az ember könyvét elemzők egyaránt hard sf-ként hivatkoznak a műre, ezt a meghatározást azonban ennek az elemzésnek árnyalnia kell, miközben bemutatjuk és továbbszőjük a szerző néhány újító gondolatát.

Háromezer ember

egy űrhajón

Az alapszituációról annyit kell tudni, hogy a Föld különböző pontjairól háromezer embert rabolnak el és zsúfolnak össze egy űrhajóban az idegenek. Ellátási nehézségek nincsenek, hiszen a hajó talaja és falai ételként fogyaszthatók (majd újranőnek), belőlük nyerhető az ivóvíz is, míg az emberi salakanyagok feloldódnak. A zűrzavar mindazonáltal bábeli, hiszen az emberek más-más kultúrákhoz tartoznak, eltérő nyelvet beszélnek. Hamar felmerül a tudomány és a vallás szembenállása is: amíg a tanult fizikaprofesszor tisztán látja a szituációt, az egyes felekezetekhez tartozó, kevésbé művelt emberek az isten büntetését látják sorsukban.

Az idegenek hamar kiválasztanak két embergyereket, a főhős magyar fiút, Attilát és egy kislányt, Aurit, akiket aztán tolmácsként használnak. Erre igen nagy szükség van, hiszen a földönkívüliek nem egy ismeretlen nyelven, de még csak nem is hangokkal, hanem szagok és illatok variációival kommunikálnak, megértésük a gyerekeknek adott tolmácskészülékek nélkül lehetetlen volna.

Az elrablókat a regény elején Ganésa istennel azonosítják a fogva tartott hinduk, ugyanis elefántszerű alakjuk leginkább rá emlékezteti őket. A Ganésa-motívum megjelenése korántsem véletlen, hiszen ő a kezdetek ura és a vállalkozások istene, aki minden gondot és akadályt elhárít az induló üzlet útjából. Mindez a későbbiekre nézve igen fontos lesz, hiszen az idegenek eddigi legnagyobb vállalkozásának óriási eredménye az ember megtalálása, aki fajuk régóta vágyott átalakulásának a kulcsa. Erről azonban majd később.

A hajó után az emberek az idegenek világára kerülnek, a szó szoros értelmében egy burok alá, ahol megfelelő életkörülményeket biztosítanak a számukra. Itt egyfajta robinzonád alakul ki, majd a regény végére, a szereplők révén mi is elhagyhatjuk a bura alatti mesterséges világot, és megismerhetjük az idegenek univerzumát.

A történetet a három főszereplő szemszögéből ismerjük meg, az ő tudásukon nem látunk túl. Így előttünk is fokozatosan tárul fel a világ. Az elraboltak között vannak olyanok, akik családostul kerültek a hajó fedélzetére, de legalább ilyen számban vannak azok is, akik egyedül. Ezek az emberek tehát egy olyan szituációba kerültek, ahol az előéletükről senki semmit nem tudhat, így azt hazudhatnak magukról, amit csak akarnak. Ez számos konfliktus eredője lesz.

A csillapíthatatlan génvágy

Ejtsünk pár szót arról, miért is olyan fontos az idegeneknek, hogy elraboljanak néhány emberpéldányt.

Két tudós, Joshua Lederberg és Edward Tatum foglalkozott először a vertikális és a horizontális géntranszfer különbségeivel. A vertikális géntranszfer az, ami az ember és az állatok túlnyomó többségénél tapasztalható, tehát, hogy bizonyos testi változás csak sok-sok generáció alatt alakul ki egy-egy fajnál. Lényegében ezt a formálódást nevezzük evolúciónak, amikor alkalmazkodunk a környezetünkhöz és fejlődünk is közben. Ezzel szemben a horizontális géntranszfer azt jelenti, hogy két, időben egymás mellett levő egyed képes kicserélni génállományának jellegzetességeit, kvázi az egyik a másik jellemzőit önmagára is képes átruházni. Erre is van példa a Földön, mégpedig egyes baktériumoknál.

Brandon Hackett azzal a gondolattal játszik el, hogy mi lenne, ha a horizontális géntranszfer nem csupán a baktériumok, de azoknál jóval fejlettebb létformák esetében is működne. A kötetében szereplő idegen bolygón élő fajok minden egyede képes testének átformálására – és mások által megalkotott kombinációk „felöltésére” is –, mint ahogy minden ember képes lenne varrni magának valamiféle öltözéket, azok megformáltsága és minősége azonban nagyban eltérne egymástól.

A háromezer embert elrabló fő idegen, Menta – a gyerekek nevezik így, mert amikor legelőször találkoztak vele, mentaillatot árasztott – világának művésze, a mi szavainkkal élve egyfajta divatdiktátor, aki ruhakollekciók helyett a lehető legtetszetősebb testvariánsokat hozza létre, hiszen anyag helyett génekkel dolgozik. „Tudod, mik vagyunk mi a számukra? – teszi fel a kérdést az egyik szereplő. – Egy új szabásminta. Egy divatos ruhakollekció. A DNS-ünkből újabb és újabb variációkat hoznak létre, és olyan ösztönösen csinálják, ahogy mi az ételt emésztjük meg.”

Ugyanakkor az is kiderül: az idegen és az ember, minden látszat ellenére annyira mégsem különbözik. Mindkettőt egyszerre hajtja két megállíthatatlan erő: a hatalomvágy és a vágy maga, ez a kettő pedig a földönkívüliek világában is egymásnak feszül. Hiszen amíg az egyes egyedeket leginkább az a vágy hajtja, hogy minél jobban átalakítsák a testüket, Menta távollétében megerősödött a fenyegetők faja, akik úgy kívánják uralni az idegenek univerzumát, hogy a saját alakjukat kényszerítik rá a többi fajra is, gátat szabva a vágyaiknak. Egyfajta diktatúrát próbáltak létrehozni, az uniformizálás útján.

A fenyegetők fajának diktatórikus „rendjét” azonban alapjaiban rengeti meg a Menta mintáinak nyomán terjedő génvágy, ami az elnyomásba beletörődött összes fajt megérinti. Ezen a ponton bontakozik ki az idegen faj(ok) közti konfliktus, melynek középpontjában az elrabolt emberek állnak, hisz amíg az egyik fél sikerét a megmaradásuk, addig a másikét csakis a pusztulásuk hozhatja magával. Lényegében a diktatúra és az újjászülető demokrácia konfliktusa ez -„kissé” más tételek között persze. „A bolygó Menta művészetének hatása alá került. Ezernyi faj oldódott fel az új genetikai lehetőségek mámorában, és senki sem tudta kivonni magát a változások alól.”

Az idegenek génvágyának felcsigázása és egyszersmind kielégítése által Menta egyfajta messianisztikus lénnyé emelkedik, aki a többit elnyomás alatt tartó uralkodó faj társadalmi berendezkedése helyett semmissé teszi a fajok kereteit, és utat nyit a korlátlanul sokszínű társadalom egységesülése felé.

Hard sf vagy sem?

Hackett regénye hard sf-nek számít annyiban, hogy az általa használt történetelemek a természettudományok jelenlegi állását tükrözik vagy a futurológia egyes szegmenseihez igazodnak. A sztori azonban az emberi nem reakcióit sokkal részletesebben boncolgatja, mint a tudományos kérdéseket, így inkább a társadalomtudományok irányába mozdul el. Az emberi kérdése, illetve az emberi határai viszont egyaránt talányát képezik a keményvonalas és a lágy sci-finek is. A Hackett-kötet ilyenformán a két kategória között egyensúlyoz.

„Mi a túlélés, ha nem a teljességünkben maradunk meg?” – írja Frank Herbert a Dűne eretnekeiben. A mi kérdésünk az övére reflektálva azonban inkább a következő: Ha van egyáltalán túlélés, valójában ki is az, aki túlél?

A szerző a komáromi Selye János Egyetem hallgatója. A szöveg egy tudományos diákköri munka kivonata.