WI:BRA – Bécs és Pozsony „összeölelkezik”

Szigorúan funkcionalista világunkban csak az érvényesül, ami valami igazán eredetit tesz le a makett-asztalra. Néhány évvel ezelőtt egy huszonéves bécsi építész, bizonyos Lukas O.Goebl olyan projekttel állt elő, amelytől még Pozsony sokat tapasztalt főépítésze is elérzékenyült.

„Lukas szívvel-lélekkel csinálja, amit csinál, a nap huszonnégy órájában az építészetnek él. Örülök, hogy Szlovákia felé fordult, mert jó tudni, hogy a szomszédban ilyen tehetséges építész és ilyen szimpatikus ember él. WI:BRA projekt az általam látott eddigi legizgalmasabb analízis két főváros kapcsolatáról, közös és eltérő jellemzőikről, valamint jövőjükről” – nyilatkozta Štefan Šlachta.

A fiatal építész két társával Kassán, a Löffler Múzeumban állítja ki makettjeit és tervrajzait, valamint eme bizonyos, Bécset Pozsonyhoz „közelebb hozó” projektet. A megnyitón beszélgettünk vele.

Nagy erőkkel vonultatok be Kassára: egy filmet is hoztatok, amelyen szinte videoklipes vágásokkal, technozenére követik egymást a snittek és a számítógépes vizualizációk. Ennyire fontos a prezentáció?

Az építészetben a siker nagy mértékben a prezentáción múlik. Ma már nem elég, ha a terveid jók, el is kell adnod azokat, vagyis valamivel meg kell fognod a megrendelőt. Aki ugyebár nem sokat ért az építészethez, szinte kizárólag érzelmi alapon alkot véleményt, és persze a pénztárcáját nézi. A hipermarketek és a kockaházak világában az ember lassan kezdi elfelejteni, hogy ez is művészet, hogy egy jól megtervezett, merész és újszerű épület ugyanúgy hat a szemlélőre, mint egy kép, vagy egy zenemű. Ezért dolgozom együtt Boris Steiner látványtervezővel, aki egyébként még nálam is fiatalabb. Ő rendezte az Explicit Architecture című prezentációs filmet, és a kassai kiállítási teret is segített berendezni.

Mindig csoportban dolgozol?

Ez változó, sokmindentől függ. Csak akkor tudok másokkal együtt dolgozni egy terven, ha mindenben maximálisan egyetértünk. Ilyenkor viszont szárnyakat kapok. Sok ötletemet Oliver Ulrich barátomnak és kollégámnak köszönhetően tudtam megvalósítani, akinek jó érzéke van a részletekhez. Egy hamarosan átadásra kerülő művelődési központot pedig az édesapámmal együtt terveztünk, aki szintén építész. Ez is rendkívül érdekes és tanulságos munka volt, nagyon élveztem.

Mesélj egy kicsit arról, milyen lenne, ha Bécs és Pozsony „összeölelkezne”.

Nem csak a két város, hanem a köztük lévő terület jobb kihasználása is érdekelt. Ezek a kisvárosok, falvak és zöldövezetek jelenleg szinte egyáltalán nem tudnak hasznot húzni kedvező földrajzi helyzetükből. Sokmindent megváltoztatna egy gyorsvasút-hálózat, amely a régiót bekapcsolná a két város vérkeringésébe. Egy másik, elektromágneses villanyvasút segítségével húsz perc alatt el lehetne jutni az egyik város repülőteréről a másik város centrumába. Ehhez természetesen modernizálni kell a vasútállomásokat és a reptereket. Külön tervet készítettem az autós közlekedésre és a városi tömegközlekedésre is. Az embereknek mindkét helyen lelkesen fogadták a projektet, csak a politikusokkal van baj. Egy ilyen nagy szabású és költséges beruházáshoz ugyanis a két kormány és a két főváros összefogására van szükség.

Megvalósulhat valaha ez a terv?

Nem adom fel, újra és újra lobbizni fogok, mert ha nem hinnék a projekt megvalósíthatóságában, bele se kezdtem volna. Európa egymáshoz legközelebb fekvő két fővárosáról beszélünk, amelyek ráadásul ezer szállal kötődnek egymáshoz a történelem által. Elképesztő, hogy tizennyolc évvel a vasfüggöny eltűnése után tovább tart eljutni Pozsonyból Bécsbe, mint az Osztrák-Magyar Monarchia idején. Ha megteremtenénk a szükséges infrastruktúrát, gazdaságilag, szociálisan és kulturálisan is élénkülne a térség, a két város pedig egymás felé kezdene el terjeszkedni, azaz ténylegesen egyre közelebb kerülnének egymáshoz.