„Szerettem a fiatalokat”

Százhárom éves korában elhunyt mindenki Erzsi nénije, a tanítónő, aki diákok ezreit oktatta, nevelte.

Százhárom évesen elhunyt Nyitra megye legidősebb lakosa, Zsakay Erzsébet. Pedagógusként kisdiákok, középiskolások, majd egyetemi hallgatók ezreit tanította, és sokan azután is szívesen látogatták, hogy hetvenévesen elhagyta a katedrát. Mindenki Erzsi nénije volt, aki azért tudott örökifjú maradni, mert szerette a fiatalokat.

Könyvre mindig telt

Zsakay Erzsébet hosszú élete során az egész országot megjárta. 1912. november 30-án született Eperjesen. Édesapja, Zsakay Ödön pénzügyi hivatalnok volt Budapesten, és miután megözvegyült, megismerkedett a sóvári patikus lányával, Zácsovits Erzsébettel. Házasságukból hat gyerek született, közülük az elsőszülött Istvánt követte másodikként Erzsébet. Gabi húga születése után költöztek Pozsonyba, Kálmán, Éva és Ödön már ott jött a világra. „ A Hosszú utcában laktunk, a dómtemplom mellett, az iskolák is a közelben voltak. Társasági életet nem éltünk, mert édesapámnak nagyon kevés volt a fizetése, Trianon után pedig, amikor megalakult az önálló Csehszlovákia, elbocsátották az állásából, mivel nem tudta az állam nyelvét. Kicsi nyugdíjat kapott, a mai napig csodálkozom, miből tudtak édesanyámmal eltartani hat gyereket. Komoly gondot jelentett a napi betevő előteremtése, de soha nem mondtuk, hogy szegények vagyunk. Édesanyám a szerény hozzávalókból is ízletesen tudott főzni. Húst ugyan keveset ettünk, de a könyvre, újságra nem sajnálták a szüleim a pénzt” – mesélte az idős hölgy, amikor 102 éves korában meglátogattuk. Még saját sütésű keksszel kínált, élvezetes elbeszéléssel szórakoztatott. Erzsi néni pedig szeretett beszélni, a kor az elméjét nem kezdte ki, eleje, veleje, elgondolkodtató üzenete is volt a mondanivalójának.

A tekintetes tanárnő

A polgári elvégzése után a fiatal Erzsébet az 1927-ben frissen megnyílt koedukált állami tanítóképzőbe jelentkezett. Szorgalmasan és eltökélten tanult, hogy meg tudjon állni a lábán, a pedagógusi állás nem társadalmi rang, hanem hivatás volt számára.

„Több volt az osztályban a fiú, mint a lány, mind kispénzű emberek fiai voltak, magántanítói állást vállaltak, muzsikálni jártak. Egyikünknek sem az udvarláson járt az esze, tegeződni sem volt szabad. Csak amikor a háború után találkoztunk, akkor döbbentünk rá, mennyire közel álltunk egymáshoz. Mindig Budapesten tartottuk az érettségi találkozót, mert a többség ott élt, de az utolsón már csak hárman voltunk, sírva búcsúztunk egymástól. Érettségi után rögtön tanítani kezdtem a Miasszonyunk nővérek iskolájában, Pozsonyban, de közben szakvizsgát tettem matematikából, fizikából és zenéből, hogy polgári iskolában is oktathassak. A háború előtt a Csallóköz szinte minden faluját megjártam, de erőt kellett vennem magamon, hogy elfogadjam az ottani mentalitást. Gazdag, rátarti emberek éltek ott, lenézték a tanítókat, bennem pedig nagy volt az öntudat. Kértem, hogy helyezzenek Gömörbe, mert kíváncsi voltam a kuruc hagyományra. Az alsókálosai elemi iskolában tanítottam hét évig, máig jó szívvel emlékezem az ottani egyenes tartású emberekre. Utána Zselízre küldtek, a polgári iskolába, ahol az akkori hivatalos beosztás szerint már tekintetes tanárnő voltam. Nevetségesnek tartottam ezt a rangkórságot, de a magyarok ezt mindig szerették, akkoriban meg különösen.”

Szlovákok között

Negyvenöt után, amikor bezárták a magyar iskolákat, a fiatal Zsakay Erzsébet két évig egy pozsonyi család kisgyermekére vigyázott. Alig várta, hogy újra taníthasson, akkor sem háborgott, amikor szlovák településre küldték, azt is elfogadta, mert feladatként fogta fel.

„A drótostótok közé, Trencsénhosszúmezőre (Dlhé Pole) küldtek. Nagyon féltem, mert alig beszéltem szlovákul, és akkor még hivatalos jelszó volt, hogy a magyaroknak a Duna túlsó partján a helyük. Nap mint nap úgy tanultam meg fejből, amit másnap elmondtam az órán. Az iskola igazgatója azzal fogadott, hogy fogalma sincs, mit kezdjen velem, de türelmes és jó volt hozzám. Amikor meghalt az édesapám, azt mondta, addig maradok otthon, amíg akarok, ő majd átveszi az óráimat. Miután visszajöttem, csak annyit jegyzett meg, hogy minden tisztelete az enyém, mert annak ellenére, hogy nem beszélek jól szlovákul, a gyerekek tudják az anyagot. Amikor áthelyezték, mert nem volt elég jó kommunista, én lehettem volna ott az igazgató, de nem vállaltam. Nem tudtam volna elviselni, hogy a tehénpásztorból lett pártelnök parancsoljon nekem.”

Nyitrai évek

A magyar iskolák újraindulásakor Erzsi néni Bősön, majd Dunaszerdahelyen tanított, túl a negyvenen pedig újra diák lett. Beiratkozott az akkor megnyílt pozsonyi Felsőfokú Pedagógiai Iskolába, ahol. 1959-ben kapta meg zeneszakos tanári diplomáját. Ónodi János dékán hívására egyike volt a Nyitrán 1961-ben induló Magyar Pedagógiai Kar alapító tagjainak.

„Édesanyámmal és Éva húgommal költöztem Nyitrára, halálukig én gondoztam őket. Nem mentem férjhez, a tanítás volt a szerelmem. Kezdetben tartottam attól, hogy felnőtt embereket kell tanítanom, de könnyen megtaláltuk a közös hangot. Mindig nagy volt bennem a felelősségérzet és az a meggyőződés, hogy az ember csak akkor tarthat lépést a világgal, ha a fiatalabbakra figyel. Közel húsz éve élek egyedül, a testvéreim is mind meghaltak már, de magányos soha nem voltam. Itt voltak a kollégáim, a diákjaim és a testvéreim gyerekei, unokái, akik máig nagy szeretettel vesznek körül. Ma már tudom, hogy nemcsak az elsajátított tananyag, a szakmai tudás teszi az embert pedagógussá, hanem az is, sőt, talán leginkább az, amire az élet tanítja meg. Ha ezt a tapasztalatot át tudja adni, akkor elmondhatja, hogy nevelt is, nem csak tanított.”

Lélekben örök ifjan

Erzsi néni utolsó évei csendes nyugalomban teltek. Sokat olvasott, naponta misére járt és várta a rokonokat. Egy ideig nála lakott Kálmán öccsének unokája, Anita, aki a Konstantin Egyetemen tanult politológiát, később fizetett ápolónő gondoskodott róla. Az idős hölgy hálával fogadta a törődést, tudatában volt annak, hogy sokaknak még családi körben sem jut ennyi figyelem.

„Nem alapítottam családot, a hivatásomnak éltem. De nagyon szerettem a testvéreim gyerekeit, unokáit, minden családi összejövetelen a gyerekek közé ültem. Soha nem sopánkodtam, mennyivel rosszabb most a világ. Nem rosszabb, csak más, azoké, akik most fiatalok. Hogy jönnek ők ahhoz, hogy mi azt mondjuk nekik, ma már semmi sem jó… Számunkra is azok voltak a legszebb évek, amikor fiatalok voltunk, és én egykori önmagamat látom bennük. Hálás vagyok az Úrnak, hogy mindig gyerekek között lehettem, és nemcsak hosszú életet adott, hanem képességet is, hogy értelmesen töltsem. Mindig jobban figyeltem másokra, mint magamra, azt hiszem, ezért nem voltam soha magányos.”