Mecenzéf – ahol a jó mánták laknak

A tatárjárás után elnéptelenedett vidék sokat köszönhet neki. E nép máig őriz egy nyelvjárást, egy érdekes nyelvi zárványt, az itt élő német ajkú lakosság még ma is beszéli ősei nyelvjárását, jobban mondva azt, ami abból hét évszázad alatt megmaradt. Ők a mánták, a dolgos, ügyes, furfangos emberek, akiknek élete elválaszthatatlan a vastól.

Vissza a régmúlt időbe

Mecenzéf és környéke természeti adottságainál fogva inkább a ritkábban lakott területek közé tartozott. A sűrű erdőkkel borított szűk patakvölgyekben a honfoglalás után erdőőrök laktak, majd a vidék a jászói konventnek fizetett sokáig adót jövedelmei után. A városka első írásos emléke a tatárjárás után keletkezett, 1272-ben, 1359-ben az érdekes olvasatú Mechenseuph néven jegyzik. Bányászattal és kohászattal az egykori magyar királyságban szinte mindenhol német ajkú betelepített lakosság kezdett el foglalkozni. Az érchegység közelsége, a gyors és viszonylag kiegyensúlyozott vízhozamú és állandó vízfolyások alkalmasak voltak zúzók, hámorok, malmok meghajtására, helyben volt elég fa a faszén égetéséhez, ami a kovácsmesterség kialakulását, fejlődését indította el. Mecenzéf a 15. században már gazdasági jogokkal bíró bányavároska, 58 portával, ami a vidék egyik legnagyobb településévé tette. Az adatok szerint 1430 táján épült fel a sokszögzáródású, apszisos, gótikus stílusú templom a városka négyszögletes kelet-nyugati tájolású főterén. Mecenzéf két településrészből, a felső rész későbbi alapítású, az egykori hámorok völgyében alakult ki, orsós településforma, közepén patakkal, templommal, melyet észak-déli irányba futó két utca övez, kertes portákkal. Alsómecenzéf viszont szabályos főteres, kereszt alakú település, polgárházakkal, amelyek utcai frontjukon egybeépítettek, úgynevezett dufartos zárt kapualjasak, hátsó oldalukon pedig bekerített, kertes porták.

A vas volt az élet

A bányászat és a vasfeldolgozás nyomai sajnos csak kevés helyen maradtak meg. A városka a 17. század elején nagy fejlődésnek indult, 1618-ban már a szabad királyi bányavárosok kiváltságaihoz hasonló gazdasági jogai voltak. A vasművesek főleg mezőgazdasági eszközöket, kapát, kaszát, sarlót, ásót, vasvillát, lapátot kovácsoltak. Jó minőségű portékájuk iránt az Alföldön és Tokaj hegyalján is nagy volt a kereslet, de az itt készített szekercéknek is jó hírük volt. A mecenzéfi kovácsolású szerszámok, ha kicsivel nehezebbek, nagyobbak voltak is a máshol készítetteknél, kopásállóbbak és kevésbé törékenyek voltak, ennek titka valószínűleg a jó minőségű vasércben és a jó feldolgozási technológiában rejlett. A városka 17. századi polgárosodásához a jó hírű céhek is hozzájárultak, 1638-ban már kovácsok, lakatosok, asztalosok, cipészek, ácsok és serfőzők céhét is jegyzik Mecenzéfen. Sajnos a 18. század háborúi, járványai az itteni lakosságot is alaposan megtizedelték, 1720-ban például alig 62 család élt a városkában. Csak Mária Terézia és II. József reformjai után indulhatott újabb fejlődés, amikor az ipar, a kereskedelem és a szabad vallásgyakorlat a városka újratelepedését hozta magával.

Kik azok a mánták?

Mondják, egy jó mánta akár két okos zsidóval felér, ami alatt az értendő, hogy a IV. Béla által betelepített német ajkú lakosság igencsak élelmes, nagy munkabírású, ügyes és a kereskedelemben is jártas volt. Maga a mánta elnevezés állítólag abból ered, hogy a velük kereskedő, napi kapcsolatba lévő Torna megyei magyarok az ősi német nyelvjárást nem mindig értve azt kérdezgették: mit mond, mit mond? S ebből alakult ki, átvéve, formálva e kérdést a mánta, mánták szó, amit a szlovákok is használnak. A nyelvjárás lassan kihalóban, Mecenzéf lakossága lassanként lecserélődik, s néhány évtizeden belül már nem biztos, hogy lesz még olyan, aki ért mántául. Kár lenne e kissé darabos kiejtésű, de éneklősen véghangsúlyos nyelvjárásért, amelyben akár hét és fél évszázad alatt rögzült szavak is előfordulnak.