Kastélyok, kúriák, udvarházak Gömörben II. – Tököly Gábor új könyve

Tököly Gábor könyvének második kötete ismét osztatlan sikert aratott, rövid idő alatt elkapkodták a könyvesboltokból. Ebből is látszik, milyen nagy igény van a szépen megtervezett és igényes könyvre, olyanra, amely Gömörről szól.

B. Kovács István bevezetőjében szomorkás hangulatúnak nevezi az első kötetet, ami igaz, tekintve hogy a pusztulást veszi leltárba. De – mint mondta – nem szomorkodni kell, hanem diagnózist kell felállítani. A színes képek mögött a sanyarú állapot fedezhető fel, amely azonban szembesülni kényszerít bennünket a 100 évvel ezelőtti világgal. Az omladozó kúriák és kastélyok fotói láttán párhuzam fedezhető fel a kollektív bűnök és büntetések témájával, s a fotókon megjelenő pusztulás a téma tárgyiasult formáját jeleníti meg.

Tököly Gábor, a könyv szerzője elmondta, a második kötet kiadói akadályok miatt több mint egy évet váratott magára, noha az anyag már együtt volt. Köszönetet mondott a Méry Ratio kiadónak és Slavo Haľama grafikai szerkesztőnek, hogy a könyv – az elsőhöz hasonlóan – rendkívül szép kivitelű lett. A szerző személyes vallomása szerint mint műemlékvédelmi szakember, két és fél évtizedet „rátett az életéből”, hogy hivatalos minőségben tegyen a pusztulás ellen. „De nem lehet semmit tenni ez ellen” – hangzott a tömör és kiábrándító válasz. Elsősorban gondolkodásmódot kell változtatni. Elrettentő példaként hozta fel a „Gótikus út” elnevezésű, középkori épületeket és emlékeket megmutatni hivatott idegenforgalmi „valamit”, amely nem működik, mivel egyetlen templomba sem lehet bejutni. A sajólenkei kastélyt pedig azért nem lehet eladni a megmentőjének, mert olyan területen áll, amely a nemzeti földalaphoz tartozik.

Persze jó példa így is akad, igaz, inkább Magyarországon. A ragályi kastélyból szálloda és étterem lett, a putnoki kúriából múzeum, és a kastélyt is rendbe hozzák. A bánrévei kastély óvodaként működik. Sajógömörben ugyan (már 20 éve) tatarozzák a kastélyt, de mire a végére érnek a homlokzatnak, már kezdhetik is elölről a tetőzettel. Oláhpatakon Andrássy Gyula miniszterelnök szülőhelyét példásan rendbe hozta az önkormányzat. Holott az az épület nem is volt műemlék, de figyelembe vették annak műemléki jegyeit. A zsípi kastélyba a 80-as évek derekán több millió koronát invesztáltak, mára azonban már menthetetlenné lett az épület.

Tököly szerint a legnagyobb baj az, hogy igen kevés a pénz, és azt sem használják fel helyesen. Fejetlen a pályázati rendszer, a tulajdonosokat pedig nem ösztönzi és nem noszogatja senki. Ráadásul hivatallá alakították át a műemlékvédelmet, amely ilyenformán már végképp nem avatkozhat be, és nem tehet semmit egy-egy objektum megmentéséért. Tanácsokat sem adhatnak, csak a fotókat nézegethetik, és végkövetkeztetéseket vonhatnak le az irodában. Ám sokszor nem is csak pénzről van szó, ugyanis a pozsonyi régióban sem jobb a műemlékek helyzete. A friss, nyomdaszagú könyvben szereplő épületek közül sok minden már nincs meg a valóságban. Nem lehet rendezetlen társadalomban virágzó kultúrát elvárni, értékek megbecsülésére nevelni, mert ez a jelenkori fogyasztói társadalom beteg. Pedig a kulturális turizmusban lenne a legnagyobb potenciálja.

Olyan időszakhoz ért a műemlékvédelem, hogy szelektálni és rangsorolni, kell, mi legyen az, ami megmaradjon. Mert most már biztos, hogy nem lehet mindent megmenteni. A jövő talán ott változtatható meg, ha a gyökerekkel kezdjük, és ismét visszahelyezik az iskolákba az esztétikai és művészettörténeti nevelést. De addig nem lehet látni a perspektívát. B. Kovács István záró szavai szerint a jövőt ki kell gondolni, ki kell találni. Ennek révén a műemlékvédelem által dokumentált, s már nem létező értékek új épületeken is megjelenhetnek, s ilymódon a jövő a múlttal összekapcsolható.