„Jeszty vojna” Nagyszarván?

A tábort védi, nem a külvilágoSomogyi Tibor felvétele „Gyűjtőtábor: a belügyminisztérium létesítménye, itt helyezik el a menekültjogi státust kérő személyeket, közvetlenül azután, hogy ezt az igényüket jelezték (...). Miután letelt a karantén, a menekültjogi eljárás végéig lakótáborba kell őket átszállítani” – olvasom a belügyminisztérium bevándorlási hivatalának honlapján. Ha tehát valaki Szlovákiába érkezik és menekültstátust kér – lapunk információi szerint elég, ha bekopog egy rendőrőrsön, és azt mondja: azil –, akkor gyűjtő-táborba küldik. Küldik, nem szállítják: értesüléseink szerint a menekültjogi státust kérő személy útiköltséget, némi zsebpénzt és útbaigazítást kap, kiballag a legközelebbi vasútállomásra, jegyet vált, felül a vonatra, utazik néhány órát, ha történetesen Nagykaposnál lépte át az ukrán határt, aztán a gyűjtőtáborban előírásszerűen jelentkezik. Itt élelmet és tisztálkodószereket vételez, orvosi vizsgálaton esik át, majd elgondolkodik, mit csinál a következő néhány napon a tábor területén, mert ki nem mehet, egészen addig, amíg meg nem érkeznek az orvosi vizsgálat eredményei, mert csak ezután szállítják át a lakótáborba. Ez az eljárás nagyon megbízható, hiszen így meg tudják akadályozni, hogy fertőző betegségeket – kolerát, tüdőbajt – hurcoljanak be a szlovákiai lakosok közé a menekültek. Megbízható, hiszen a tábort kerítés és őrök védik, ráadásul a menekültektől minden papírt elszednek, nem tudják hogyan igazolni magukat. Megbízható, hiszen a menekültek napi zsebpénze – egy fel-nőtt 12 koronát kap, egy gyermek nyolcat – nem elég ahhoz, hogy szökés után egy hosszabb utazást meg tudjanak belőle engedni maguknak, ezzel is a gyűjtőtáborhoz vannak kötve.

A nagyszarvai gyűjtőtábort tényleg kerítés veszi körül, két biztonsági őrt is láttam. Nyilván tisztában vannak beosztásuk fontosságával és felelősségük súlyával, mert ki sem szállhattam az autóból a tábor bejárata előtt. „Nincs engedélye, tessék megfordulni, és visszamenni azon az úton, amelyen jött!” – mondta szigorúan a fekete ruhába bújtatott őr szlovákul, de feltűnően magyaros hanglejtéssel. Ez az eljárás igen dicséretes – bár bevallom, nem esett jól –, hiszen így akadályozható meg, hogy kívülálló kapcsolatba lépjen a bentlakókkal. Még láthattam, hogy valóban jó helyről küldtek el, hiszen tábla hirdette, hogy itt a menekülttábor, a felirat többi részét azonban nem sikerült elolvasni az őrök gyors beavatkozásának köszönhetően. A visszapillantó tükörben észrevettem, hogy a kiskapu résnyire nyitva van, az udvaron pedig feltűnően barna bőrű emberek nézik, mi történik. Igaz, a bevándorlási hivatal vezetője, Bernard Priecel előtte figyelmeztetett: mivel zárt gyűjtőtáborról van szó, senkinek nem adnak látogatási engedélyt. Saját szakállamra próbáltam körülnézni. Nem sikerült, az én hibám.

Megtapasztaltam tehát, hogy a tábort valóban jól védik a külvilágtól. A külvilágot azonban nem védi jól az egyszerű drótkerítés, mert a nagyszarvai lakosok szerint a menekültek rendszeresen megjelennek a faluban, a kocsmában iszogatnak, az önkiszolgáló boltba járnak bevásárolni, taxit is rendelnek, sőt egyesek állítólag a pénzért kapható testi gyönyöröket sem vetik meg. „A múltkor láttam egyiküket taxiban ülni. Másnap már ő vezetett. El sem tudom képzelni, honnan lehet pénze autóra” – mondja egy helyi férfi. Kissé méltatlankodva teszi hozzá, hogy lassan már fél kiengedni a gyerekeket az utcára, olyan sok idegen járkál a faluban. „Eleinte mindig telefonáltunk a táborba, hogy menekülteket láttunk a faluban, jöjjenek értük. Ilyenkor mindig visszaszállították őket, teljesen feleslegesen, hiszen újra megjelentek” – mondta Nagyszarva polgármester-helyettese. László Mónika szerint a falubeliek először nagyon féltek, ha megláttak egy menekültet az utcán, azonnal telefonáltak. Később azonban látták, hogy senkit nem bántanak, legfeljebb éjjelente kissé hangosan énekeltek a kocsmából hazafele menet. „Sajnáljuk őket. Szörnyű dolog, ha valakinek el kell menekülnie otthonról” – mondja egy gyerekkocsit toló nénike az utcán. A kocsmában is körülnézek, kérdezősködni próbálok, nem sok sikerrel. A menekültekről csupán annyit hajlandóak mondani az emberek, hogy naponta többször is megjelennek a faluban. Szégyellnek talán valamit a nagyszarvaiak? „Nem, ez nem szégyen. Egyszerűen csak nem hoz jót a falunak” – magyarázza egy szemüveges hölgy a buszmegállóban, ahol állítólag szintén nagyon sűrűn álldogálnak az idegenek. „Nem csinálnak rendetlenséget. Tulajdonképpen az a legnagyobb probléma, hogy tudjuk, nem jöhetnek ki, hiszen karanténban kell őket tartani, mégis itt járkálnak” – fogalmaz László Mónika. Elmondja: a falu határában álló épületek eredetileg kaszárnyák voltak, sokáig üresen álltak, a honvédelmi és a belügyi tárca megegyezése után alakítottak ki ott gyűjtőtábort. „Hiába is tiltakoztunk. A község szívesen átvette volna az épületeket, szociális otthont üzemeltettünk volna, ezzel is csökkentve a munkanélküliséget. Szavazás volt, a lakosság azonban hiába döntött úgy, hogy nem akarnak a gyűjtőtábort a község határában, a minisztériumban ezt figyelembe sem vették. Állandóan arra hivatkoztak, hogy közel van a határ, sok menekült itt lép Szlovákia területére, a legegyszerűbb tehát itt létrehozni egy tábort. ĺgértek munkahelyeket, meghatározott havi összeget minden egyes táborban található ágyért. Megpróbáltak minket meggyőzni, hogy a tábor és a falu lakói nem kerülhetnek kapcsolatba egymással, ránk nézve a létesítmény egyáltalán nem jelent majd veszélyt” – sorolja László Mónika. Az ígéret ígéret maradt. Igaz, néhány helybeli valóban kapott állást a táborban: négy biztonsági őr, takarítók, szakácsok; környékbeli az a személy is, aki az egészségügyi vizsgálatot végzi. „Az őröket jól ismerjük, hiszen itteniek, magyarok” – erősíti meg sejtésemet három fiatal férfi. Dióevés közben elmagyarázzák, mikor és hol járkálnak általában a menekültek: a Bős felé vezető úton, a buszmegállóban, a focipályánál, amely egyébként nincs messze a tábortól, odalátni. Megtudom tőlük, hogy valahol kamerát is elhelyeztek – az őrök valószínűleg engem is ezért vettek gyorsan észre. Mégis úgy döntök, hogy visszamegyek, a tábortól biztonságos távolságra megállítom a kocsit, aztán majd meglátjuk, mi lesz. Ha kidobnak, legfeljebb kidobnak. A fiúk azonban elmondják, nem volt túl jó ötlet először odamenni. „A múltkor is kijöttek a tévések, le akarták filmezni a faluban járkáló menekülteket. Hasonló hibát követtek el, először ők is a táborhoz mentek. Amikor a biztonsági őrök látták, hogy itt a tévé, aznap egy menekült sem jelent meg a faluban. A tévések hiába vártak, az őrök senkit nem engedtek elszökni” – mesélik. Ugyanezt a történetet néhányszor végighallgatom, a polgármester-helyettes ráadásul hozzáteszi, hogy egy nappal a tévé látogatása után szinte elöntötték Nagyszarvát az idegenek.

Valószínűleg nem tudtam eléggé meggyőzően bebizonyítani a biztonsági őröknek, hogy én is újságíró vagyok, mert legnagyobb ijedségemre és örömömre két szakadozott ruhájú férfit látok a tábortól olyan kétszáz méterre az úton a falu felé ballagni. Amikor kiszállok a kocsiból, megtorpannak egy pillanatra, egymásra, aztán meg rám néznek. Igyekszem mosolyogni, erre közelebb jönnek. A biztonság kedvéért magyarul is, szlovákul is szólok hozzájuk, az utóbbira mintha kissé élénkebben fülelnének. „A vi, kudá, kudá?” – kérdem tőlük maradék orosz nyelvtudásommal. Szemmel láthatóan felbátorodnak, az idősebb, borostás, kócos hajú férfi készségesen, keze és lába igénybevételével elmagyarázza, hogy a „lágerből” jönnek, a „magazinba” akarnak eljutni, mert a „zsena” csinál valami „zachar-machart” – kezében közben egy láthatatlan fazékban kavargat –, de nem állhatnak le velem szórakozni, sietniük kell, futást mímel. A fiatalabb, magas, szintén borostás, de ellenzős sapkát viselő férfi egykedvűen néz maga elé, hozzá fordulok. Megpróbálom kipuhatolni, honnan jöhettek. „Afganisztán?” – kérdezem. A fejét rázza. Idősebb társa válaszol helyette: „Nyet. Csecsen” – mondja. Mivel nem tudom pontosan, hogy mondják a miértet oroszul, kínomban próbálkozok szlovákul, csehül, hatalmas kérdőjeleket rajzolok a levegőbe. A két férfi csak néz, majd az idősebbnek hirtelen világosság gyúl a fejében, szaporán bólogat – azt mondja: „da, zacsim” – aztán mond két szót, amit egy pillanat alatt megértek. Tulajdonképpen semmi értelme megkérdezni, miért kellett Csecsenföldről elmenekülni. Egyszerű: „jeszty vojna”. Megsajnálom őket. Egy pillanatig hezitálok, vajon felajánljam-e, hogy elviszem őket az üzletig, vállalva, hogy az idegenek esetleg leütnek, vagy ami még roszszabb: alaposan letol a főnököm. Döntök: talán inkább mégsem. Közben a két férfi elindult a falu felé. Utánuk szaladok, megpróbálom megtudni, hogy juthattak ki. Mosolyognak, nem értenek. Egy perc kínos magyarázkodás után megrántják a vállukat, a fiatalabb férfi a keze fejére mutogat, igyekezniük kell, mielőtt bezárják a boltot. Bólintok, kezet fogunk, elindulnak.

Beszállok a kocsiba, megyek néhány kört a faluban. Erősen tűz a nap, megszomjazom. Bemegyek az önkiszolgáló üzletbe. Átlagos falusi bolt, az édességek, mosószerek mellett elhaladva meglepődök, Petőcz Kálmán egyik esszékötetét látom kitéve a polcon, hatvanöt koronáért. Mivel nem akarok ajtóstul rohanni a házba, kiválasztok egy csokoládészeletet, fizetés közben próbálok kérdezősködni a bolti eladótól. Készségesen válaszol: „Naponta megjelennek, hárman-négyen. Dollárral is próbálnak fizetni, de tudja, nem fogadhatjuk el tőlük, sok vesződségbe kerülne a cég számára átváltani. Általában aztán szereznek koronát és azzal fizetnek”. Azt is elmondja, hogy nagyon ritkán vannak visszatérő vásárlói. Közben mindketten jól látjuk, ahogy a két csecsen férfi elhalad a bolt üvegablaka előtt. „Őket még nem láttam” – mondja az eladó. A csecsenek bejönnek, motyognak valamit, körülnéznek, hátramennek a hűtőpolchoz. „Figyelni kell őket” – mondja nekem az eladó, de szemével már a csecseneket nézi.

„A nagyszarvai táborból mintatábor lesz, megígérhetem” – közölte lapunkkal Bernard Priecel, a bevándorlási hivatal igazgatója. Megjegyezte viszont, hogy mindenhez pénz kell. „Három méter magas kerítést építünk a tábor köré, de csak ez 1,3 millióba kerülne. Jövőre pedig még jobban megerősítjük a tábor biztonsági szolgálatát” – mondta. Kérdésünkre, vajon elég-e két biztonsági őr százötven emberre, kérdéssel válaszol: mennyi a kevés, mennyi az elég? „A taxi rendben van. Nem szabad azt hinni, hogy a menekültek nincstelenek. Saját autóról viszont nem tudok. El sem tudom képzelni, hogy valamelyik menekült gépkocsit vásárolt volna, hiszen minden papírját át kell adnia” – mondta az igazgató. Amikor megkérdezem tőle, hogyan találkozhattam a karantén ellenére délután háromnegyed négykor két csecsennel, így válaszol: „A menekültek nem bűnözők, bizonyos mértékig nem szabad korlátoznunk mozgásszabadságukat” – mondja, és a különböző nemzetközi emberi jogi egyezményekre hivatkozik.

Nagyszarva polgármestere másként vélekedik: „Amíg meg nem érkeznek az orvosi vizsgálatok eredményei, a tábor belső szabályzata értelmében csak különleges engedéllyel hagyhatják el a tábor területét, például, ha orvosi vizsgálatra kell utazniuk” – magyarázza Pálffy Dezső. Amikor felsorolom, mit ígért jövőre a bevándorlási hivatal igazgatója, megjegyzi: „Az ígéreteknek akkor hiszünk, ha megvalósulnak.” Hangsúlyozta: a menekülteknek tényleg nem lenne semmi keresnivalójuk a faluban. „Valóban nem szívesen beszélnek erről az emberek. El kell mondanom viszont, hogy egyre nagyobb veszélyt jelent az embercsempész csoportok begyűrűzése” – szögezte le a polgármester.

Nagyszarván tehát mintatábor lesz. Három méter magas kerítéssel, kamerákkal, megerősített őrséggel. Addig is, ha már elég volt a hawaii egzotikumból és némi kaukázusi romantikára vágynak, látogassanak el a estefelé a nagyszarvai kocsmába.