Elszalasztott lehetőség maradt a deportálások évfordulója

Tóth Erzsébet Fanni szerzőtársával, Vibók Ildivel bő egy éve írt egy „beszÉLJ!” című feldolgozásregényt a deportálások emlékezetéről. Hogy miként is festhetne az emlegetett szembesülés, az fogas, de megválaszolható kérdés – erről beszélgettünk a kutatóval.

Meglátásod szerint alapvetően hogyan festenek most  azok a megemlékezések, amelyek a jogfosztottság időszakára vonatkoznak?

Alapvetően olyan magyar szervezetek szorgalmazták ezeket a megemlékezéseket, amelyek más egyéb történelmi jelentőségű események előtt is rendszeresen fejet hajtanak. A megemlékezések forgatókönyve ezért nagyon hasonlított például az aradi vértanúkra vagy az 1848/49-es forradalomra és szabadságharcra emlékező rendezvényekre. Aktuálpolitikai szálakkal átszőtt beszédek felolvasása, egy-egy vers elszavalása után középületek falaira, közterületekre, temetőkbe, vagy ha az egyházi támogatottság is adott volt helyileg, akkor templomkertekbe, esetleg a templomok belső falára helyezett emléktáblák megkoszorúzása zárta a rövid, csak kis létszámot bevonni képes rendezvényeket. A helyi magyar szervezetek magyar trikolórral díszített koszorúi lettek a legmaradandóbb jegyei annak, hogy mi történt az adott településen 75 évvel ezelőtt.

Ha azonban számba vesszük, mennyi régiónkat érintette a második világháború utáni deportálás, annak milyen komoly, még az ezredforduló után született generációkra is kiható következményei vannak, és csak milyen kevés helyen indult erről szélesebb rétegeket bevonni képes, többnyelvű társadalmi diskurzus, az egyenlegünk nagyon szomorú. Elszalasztott lehetőségnek vélem ezt, hiszen a 75. évforduló jó alapot szolgálhatott volna mindehhez.

Mit árul el a emlékezési gyakorlatokról az, ha konstruktív kritikával szemléljük őket?

A rendezvények általában szűk réteget érnek el, egészen egyoldalúak, s általában csak magyar nyelven zajlanak. A szervezők és résztvevők elfeledkeznek arról, hogy ezt a jelenséget nem szabad „vákuumban” vizsgálni, mert több kárt okozunk vele, mint hasznot. Nem szabad csak egy szűk történeti időszakra, jelen esetben csak a deportálás, vagy azt lecsupaszítva, a bevagonírozás és a transzport körülményeire fókuszálni, hiszen ha csupán a 20. század közepét vesszük, bizonyos időciklusokon belül áldozatok és elkövetők is voltunk – az egyiket a másik nélkül ráadásul csak egy szűk időszakot kiragadva nem lehet megérteni. Az emlékjelek avatásával egybekötött megemlékezések során a felvidéki magyarok mindig áldozatokként jelennek meg, ahol az elkövetők a csehszlovák állam és annak helyi képviselői – noha a „tettes” nincs mindig megnevezve, mert máig félünk a konfrontálódástól. A megemlékezéseken a legritkább esetben hangzik el az, hogy ami a csehszlovákiai magyarokkal történt, egy sokkal nagyobb jelenség része volt, hiszen párhuzamosan máshol, például Magyarországon is történtek hasonló atrocitások. Hogy egész családoknak kellett zárt vagonban az ismeretlenbe utazni, az a csehszlovák és a magyar állam politikai játsz- mája volt, hiszen a Csehszlovákia ezzel próbálta kikényszeríteni, sürgetni Magyarországot a lakosságcsere mihamarabbi kivitelezésére. Arra szoktunk hivatkozni, hogy – Trianon mellett – a jogfosztottság időszaka az origója a szlovákiai magyar létünknek. Az emléktáblák melletti beszédekben elhangzik, hogy beneši dekrétumok azok, amelyek alapvetően meghatároznak minket. Tény és való, hogy hatalmas sebe ez Dél-Szlovákiának, jelenleg azonban itt meg is rekedtünk: hősnek tartjuk magunkat attól, hogy a 20. század áldozatai voltunk, és ezt az áldozatiságot a jelenre és a jövőre kivetítve is hangoztatjuk.

Ha ezt az áldozatiságot egy kicsit közelebbről szemléljük, látni fogjuk, hogy egyre inkább hiányoznak az emlékezés közösségei, akik valóban őrzői és ösztönzői is lennének az emlékezésnek. Akik arra inspirálnák a különböző generációkba tartozókat, hogy a jelen és a jövő érdekében tagjai legyenek ennek a közösségnek. Más országokban, kultúrákban vannak erre pozitív példák.

Magyar részről ilyenkor felmerülhet az az érv, hogy igen ám, viszont a szlovák vagy akár a cseh oldalon erre nincs fogadókészség. Valóban így van ez? Illetve hogyan lehetne bővíteni, legyen bármekkora is ennek jelenlegi mértéke?

Azt látom, hogy a szakma oldaláról egyre inkább megvan a nyitottság: itt különféle kutatóintézetekre, civil szervezetekre gondolok, vagy akár a cseheknél az Emlékezés Intézetére. Részt vettem már egy olyan cseh és szlovák együttműködésen alapuló kezdeményezésben, ahol a magyarnyelv-tudásommal segítettem feltárni az emberek történeteit dél-szlovákiai terepen a deportálásokkal és lakosságcserével kapcsolatban. Szakmai közegben néhány éve úgy tartják, a saját, közép-európai családi történeteiket csak úgy tudják megérteni, ha azokat komplexitásukban látják – ennek pedig a szlovákiai magyarok is részét képezik. Ha viszont kilépünk ebből a szakmai buborékból, akkor mit tekintünk szlovák nyilvánosságnak? Ezt nagyon nehéz megválaszolni, mert azt gondolom, hogy általános tudáshiány áll fenn. Ahogy szlovákiai magyarokként nem tudunk túl sokat arról, hogy mi történt például a szudétanémetekkel – annak ellenére, hogy több évtizedig egy országban éltünk –, ugyanúgy ők sem tudnak rólunk.

Amíg az iskolai történelemkönyveinkben csak egy-két sort kap a téma, és nem foglalkozunk projektszinten hetekig a saját mikrotörténeteinkkel, amíg Petőfi Sándor, a Rákóczi-szabadságharc vagy az Árpád-házi királyok nagyobb hangsúlyt és támogatottságot kapnak a mi saját szlovákiai magyar iskoláinkban is, addig hogyan várhatnánk változást?

Hát még a szlovák, a cseh, a magyarországi magyar vagy a német és osztrák közegben! Hiszen ők is osztoznak ezeken a történeteken, mégsem tudunk eleget egymásról. Visszatérve az előzőkre: ha lennének itt is, ott is az emlékezésnek aktív közösségei, másként alakulna ez a jelenség is.

Milyen jó, a történeti traumákat sikeresen kezelő példákról tudunk, s miről tanúskodnak ezek?

Alulról jövő építkezésnek kéne elindulnia. Apró lépésekben lehetne előkészíteni a terepet arra, hogy megtörténhessenek a beszélgetések. A dél-szlovákiai emberek részéről a lakosságcsere és a kitelepítések témája például nagyon veszélyes terület, mert a telepesek közül sokan azokat a javakat élvezték és használták, amit az állam a helyi magyaroktól kobzott el. Ezeket sosem lehetett eddig nyíltan megbeszélni: hogy kinek és minek lenne jogosultsága vagy sem. Ahhoz még időnek kell eltelnie, hogy ezt meg tudjuk lépni – viszont például a holokauszt ausztriai vagy németországi emlékezetéből láthatjuk, hogy már vannak helyek, ahol hajlandóak az emberek megtenni ezeket a nehéz lépéseket. Például forgattak már filmet arról, hogy miként nézett ki egy Klimt-festmény visszaszolgáltatása, amelyet az osztrák állam kobzott el egy gazdag zsidó családtól. Vagy Bécs utcái tele vannak botlatókövekkel, amelyeken például az szerepel, hogy az adott utcából 120 zsidó gyerek tűnt el a háború alatt. A botlatókövek mellé kiadványok készülnek minden egyes utca, minden egyes épület családjának tragédiájáról. Hiszen ha arca és neve is van annak az öt embernek, aki a mi házunkban lakott, majd onnan – akár a mi családunk hatására és a kor politikai szellemének hathatós segítségével – mennie kellett, nehezebb elfordítani a fejünket. Ilyesmik nincsenek Dél-Szlovákiában, vagyis például

nem szembesülhetünk azzal, hogy ebből a perbetei, udvardi vagy nádszegi utcából hány magyar családot telepítettek ki, hogy mennyi szlovák költözött be, s hogy végül mindegyikük áldozata volt azoknak az időknek: az egyiket kényszerítették, a másikat félrevezették.

Vannak jó belföldi példák is: Észak-Szlovákia hegyeiben zsidó gyerekek bujkáltak és menekültek a második világháború alatt, amely nyomán ma fiatal szlovákok csoportjai járják végig egy hétig tartó emléktúrákon ugyanazokat az erdőket.

Az interjú előtt említettük, hogy van egy nagyon jó aktuális példa Hollandiában arra, ahogyan az államvezetés megpróbálja önmagát és a társadalmat szembesíteni a gyarmatosítás emlékével. Hogyan néz ez ki pontosan, s mit tanulhatunk belőle?

December 19-én Mark Rutte holland kormányfő mondott egy beszédet az országos levéltárban, amelyben felelőssé tette Hollandiát nagyjából egymillió ember szörnyű sorsáért, amelyet a holland gazdagodás iránti vágy okozott. 2023 júliusában lesz 150 éve annak, hogy az országban megszüntették a rabszolgaságot. A helyzet komplexitását az adja, hogy belföldön hivatalosan sosem volt engedélyezett a rabszolgaság, ám az ország gyarmatain igen. Ez az jelenti, Hollandiában moshatták a kezeiket, hogy ehhez nekik semmi közük nincs, viszont a holland kereskedők és a rabszolgatartók hasznot húztak a helyzetből. Ennek pedig mindmáig megvan a hatása, például annak fényében, hogy mennyire rasszista a holland társadalom. Rutte szót ejtett arról is, hogy 2023-at emlékévvé kell nyilvánítani. Az emlékév nemcsak szimbolikus, üres szó, hanem egy elkülönített pénzösszeg is járul hozzá, amelyet a volt gyarmatokon élő társadalmi szervezetekkel együtt fognak csoportosítani és felhasználni, hogy jobban átlássák, mi a hollandok felelőssége és ezt hogyan lehet ennyi év távlatából orvosolni. A beszéd, ahogyan a politikai akarat is, hatalmas sajtóvisszhangot és nem kevés bírálatot váltott ki Hollandiában és nemzetközi közegben is. Én mégis azt gondolom, hogy

ha ezt nem célnak, hanem, ahogy a holland kormányfő hangsúlyozta, egy tanulási folyamat első lépésnek tekintjük, akár a közép-kelet-európai történelmi traumáink feldolgozásában is követendő példaként szolgálhat.

Itt most 150 évről beszélünk, valamint Hollandiáról. Mikor juthatnánk el egy ilyen pontig magyar–szlovák viszonylatban?

Ezt nagyon nehéz megválaszolni. Sokat beszélgettem olyan idős emberekkel, akik már a 80-as években szerettek volna így hatni a közhangulatra, majd 1989-ben nagy reményeket fűztek ahhoz, hogy végre ki lehet mondani, mi történt a beneši dekrétumok kapcsán. Ugyanakkor sem szlovák, sem magyar, sem szlovákiai magyar részről nem igazán volt erre politikai akarat. Nagyon sokan gyanakodtak arra az adott helyzetekben, hogy „ez” vagy „az” most „kinek az embere”, „ki kezdeményez valójában” és így tovább. Szerintem abszolút alulról kellene építkezni, valamint sok különböző érdekcsoportnak kéne zászlajára tűzni ezt az ügyet – nem feltétlenül egyedül a jogfosztottság éveit, hanem alapvetően a 20. század vizsgálatát. Lehet, hogy graffitisekről, zenészekről vagy influencerekről lesz szó, amire van is példa a világon. Nyilvánvalóan a tudománynak is óriási szerepe van, mivel tárgyilagosan sok mindent nem tudunk.

Ha megvolnának a tények, azok az érzelmekkel átszőtt rétegeinket – a szégyenünket, szorongásainkat, bűntudatainkat, félelmeinket – is meg tudná mozgatni, amely mindegyik oldalon megvan.

Közép-Európa államai a gazdasági válságok árnyékában például máig rettegnek attól, hogy mi lenne, ha a második világháború után jogaiktól megfosztott családok leszármazottainak tízezrei kérnének kárpótlást. Ha ez megtörténik, vajon összeroppannak-e az érintett országok gazdaságai? Mi történik a bocsánatkéréssel? Precedenst fog ez jelenteni? Ezért valószínűleg nem is a magas politikától kell várni a kezdeményezést.

Ezek szerint a lehető legtöbb emberben kéne kialakulni egyfajta személyes történeti tudatosságnak?

Mindenkinek érdemes volna a saját családtörténetéből kiindulnia, s vennie a bátorságot, hogy szembenézzen azzal, ami szinte minden családban megtalálható: a beházasodott szlovák felmenő, a politikailag ma már nem igazán elfogadható oldalra állt nagyszülő és így tovább. Akiket kitelepítettek, és az ő leszármazottaik ma már nem azonosítják magukat felvidéki magyarnak. Akiket reszlovakizáltak, és ezáltal otthon maradhattak, viszont sok esetben a mi szlovákiai magyar családtagjaink. A szégyenletes jelzőt ezért is mihamarabb le kellene vennünk a reszlovakizációról. Vagyis szembe kell néznünk azzal, hogy ilyen módon „mi is voltunk szlovákok”, de ezáltal maradhattunk meg hosszú távon magyarnak is, s ha ezt ki tudjuk mondani, s ezzel párhuzamosan szlovák közegben szintén ledolgoznánk a magyar gyökerekkel kapcsolatos szégyent, akkor sokkal közelebb lennénk már egymás megértéséhez és elfogadásához.

Hosszú folyamat ez, amely egyéni, családi szinteken is kell, hogy megtörténjen, amelyhez a civil társadalmunk erős mintákat, kapaszkodókat tudna szolgáltatni. S akkor majd büszkén mondhatnánk, hogy egy kerek évforduló alkalmából méltán megemlékeztünk a családtagjainkat is érintő múltról.