André Kertész szerint Amerikában befuthatott volna

Tóthpál Gyula 1941. október 2-án született Perbenyikben, ötéves koráig Kassán élt. A magyarok háború utáni üldöztetése miatt a szüleinek később vissza kellett költözniük Perbenyikbe, tanulmányait így már ott kezdte el. Az iskola első két osztályát még szlovák oktatási intézményben végezte el, édesanyja ezután – saját kérésére – átíratta fiát az akkor induló magyar tannyelvű alapiskolába.

Mikor készítette az első felvételeit?

Ez első képeimet 1959-ben készítettem, abban az évben, amikor érettségiztem. Gimnazistaként már írogattam kisebb-nagyobb cikkeket, tudósításokat különböző újságokba. A szüleimtől érettségi ajándékként egy fényképezőgépet kaptam, mellyel aztán elkészítettem az első fotóimat. Ezek az írásaimhoz kapcsolódó illusztrációk voltak.

Később a pozsonyi műszaki főiskolán folytatta tanulmányait. A diákévei alatt tovább dolgozott tudósítóként?

Fizikából, matematikából és ábrázoló geometriából a középiskolában mindig jó jegyeim voltak. Ebből a tanáraim, megjegyzem tévesen, azt a következtetést vonták le, hogy belőlem kiváló építészmérnök válhat. A főiskolára – melyet később néhány szemeszter után otthagytam – fel is vettek, az újságírói munkát azonban a diákéveim alatt sem hanyagoltam el. A negyedik szemeszter végére született meg bennem a döntés, nem leszek építészmérnök, újságíróként illetve fotósként szeretnék tovább dolgozni. Ekkor a Hét külső munkatársa lettem. A szerkesztőségek világa, melyben többek között Koncsol Lászlóval, Zs. Nagy Lajossal, Tőzsér Árpáddal is találkozhattam, mindig rendkívül vonzó volt számomra.

Ki figyelt fel a fotóira?

1966-ban Ligetfalun laktam albérletben. Az Irodalmi Szemle és a Kultúrny život című lap szerkesztősége egy épületben volt, amely előtt nap mint nap elmentem. Az ablakon benézve egyszer azt láttam, hogy a Kultúrny život szerkesztőségében fotókiállítás van. Ez adta az ötletet, hogy bemenjek a Szemle szerkesztőségébe, és megkérdeztem tőlük, nem akarnak-e ők is egy kiállítást rendezni, mondjuk az én képeimből. Nem akartak.

Milyen indokkal utasították el?

Azzal, hogy a lap irodalmi témájú dolgokkal foglalkozik, és nem fotó- illetve képzőművészettel. A képeimet egyébként meg sem nézték. Nagyon szomorú voltam, de két héttel később felkerestem a szlovák lap szerkesztőségét ugyanezzel az ötlettel. A képeimet megmutattam az akkori főszerkesztőnek, aki engedélyezte, hogy kiállítsam náluk a felvételeimet. Októberben aztán meg is nyílt az első tárlatom. Jó kritikát kaptam, sőt a főszerkesztő döntése alapján a Kultúrny život egyik száma az én képeimmel illusztrálva jelent meg. Később 1968-ban, az Új Szó megalapításának 20. évfordulója alkalmából megjelentetett kiadványba már az én felvételeim is bekerültek, sőt még abban az évben munkát kínáltak a lapnál: így lettem az újság első, státuszban lévő, hivatásos fotóriportere.

Prágában is kiállították a képeit

Jaroslav Čiljak, a Výtvarnictvo, fotografia, film című lap munkatársa egyszer megkérdezte tőlem, nem volna-e kedvem Prágában is bemutatni az alkotásaimat. Ezt a lehetőséget nem mulaszthattam el. Rövid idő alatt összeállítottam a tárlat anyagát, így a Fotochema helyiségeiben 1970 decemberében 70 képemet láthatta az ottani közönség.

A Berlini világkiállításra hogy jutottak el a fotói?

A nevezési lap az Új Szó szerkesztőségébe érkezett, ahol akkoriban dolgoztam. Hét felvételemet küldtem ki a berlini seregszemlére. A világkiállításról, melyen 126 ország 554 fotósa mutatta be alkotásait, aztán küldtek egy csomagot, benne az oklevéllel és egy emlékplakettel, meg egy értesítéssel, hogy ezüstérmes lettem. Mellesleg máig sem néztem utána, vajon ki nyerhette akkor a világkiállítás fődíját. Az elismeréssel pénzjutalom is járt?

Nem, egy fillért sem kaptam.

André Kertésszel hogyan ismerkedett meg?

Az első magyarországi kiállításomat 1983-ban Gödöllőn rendezték. Ott hallottam, hogy a következő évben szülőhazájában is kiállítja képeit az Amerikában élő, világhírű művész. A Vigadó Galériában személyesen is megjelent az akkor már kilencvenéves mester. A kísérőjétől a tárlaton megkértem, találkozhatnék-e a mesterrel. Azt mondta, Kertésznek nagyon zsúfolt a programja, de másnap délelőtt 10 órakor esetleg fogadhatna az Interkontinental Szállóban. Elmentem a találkozóra, és legnagyobb meglepetésemre a mester ott volt a hotelben a megbeszélt időpontban.

Megmutatta neki a saját felvételeit?

Persze. Az Elementáris szimmetria című sorozatom képpárjait vittem magammal. A fotók nézegetése közben többször a szemembe nézett, majd így szólt: „Ezekkel a képekkel Amerikában te nagy sikert arathatnál, mert ott ebben a stílusban senki sem készít fotókat.” Megígérte, ha visszamegy New York-ba megszervezi, hogy egy ottani galériában kiállíthassam a műveimet. Mondanom sem kell, el sem akartam hinni azt, ami velem történik.

Miért nem valósult meg az amerikai kiállítása?

André Kertész a következő évben, 1984-ben, a beszélgetésünk után néhány hónappal meghalt. Nélküle egy tengerentúli tárlat megszervezésére még gondolni sem lehetett, hisz a gödöllői kiállításomra is úgy kellett átcsempészni a határon a képeimet.

Az azóta eltelt időszakban számtalan kiállítása volt itthon és külföldön. Nekem mégis egyfajta hiányérzetem van Önnel kapcsolatban. Ilyen indíttatással és tehetséggel miért nem becsülték meg jobban?

A honi magyar értelmiség világa akkoriban nem igazán volt megfelelő közeg egy fotóművész számára. Mondok egy példát. Az Új Szó első 20 éve alatt – 1948 és 1968 között – egyetlen főállású fotóriportert sem alkalmazott. Mit gondol, a Pravdában hány ember dolgozott ilyen munkakörben? Megmondom: hatan voltak, plusz egy laboráns!

Miért nem próbált meg akkor a szlovák vagy a cseh közegben érvényesülni?

Mert eldöntöttem, ha én egyszer fotóművész leszek, csakis magyar fotóművész lehetek, olyan, akinek a képei senki máséival nem téveszthetők össze.

Rengeteg önálló kiállítása volt, a Csallóközről megjelentetett kiadványa ugyancsak nagy sikert aratott. Vannak még olyan képei, amelyeket eddig nem láthatott a közönség?

Több ezer olyan negatívom van, amelyekről még egyetlen képet sem hívtam elő.

Hol lesz a következő tárlata?

Szeptemberben, Pozsonyban rendezik a 105. önálló kiállításomat. Lehet, hogy ez lesz az utolsó, mert eldöntöttem, amíg nem jelenik meg végre könyv formájában az Elementáris szimmetria című sorozatom, nem lépek a nyilvánosság elé.