Valaki mondja meg…

Azért ami sok, az sok. Igazán gondolkodhatnának, mielőtt ilyen tanácsot adnak! Hogy a nagy családi házban egyedül élő nagyapa ne engedje oda beköltözni az unokáit!

Hát micsoda dolog ez? Ha ez a mi nagyapánk, hát szégyellje magát! Meg különben is, mintha nem tudnák, milyen a mai fiatalok lakáshelyzete. Itt állunk huszonöt-huszonhét évesen a feleségem és én, egy gyerekkel, munka nélkül. Az asszony nem jön ki az anyukámmal, azért szerettük volna, hogy az öreg befogadjon. ĺgértük, hogy segítünk neki ebben-abban. Az ő nyugdíjából meg a mi segélyünkből, családi pótlékunkból valahogy meglennénk. Igaz, hogy főzni csak úgy, modern konyha szerint szoktunk, hideget, salátákat, meg amit anyám főz, azt esszük. Persze, a gyereknek azért kell a meleg étel. De mosni szépen mos a feleségem, van automata mosógépünk, kimosnánk a nagyapára is.

De nem és nem! Hogy tartsa valaki rendben az udvarát, művelje meg a kertjét – csak olyat fogad be magához! Minek építették akkor a szülők, a nagyszülők azokat az irgalmatlanul nagy házakat, ha nekünk nincs helyünk benne? Vagy csak akkor, ha túrjuk a földet, mint ők, ha görnyedünk a fóliában? Szakmám van, a feleségem érettségizett. Most még gyesen van. De mi másképpen szeretnénk élni. Csakhogy miből, hogyan? Nekünk nincs munkánk, az öregek meg ott terpeszkednek, elfoglalják előlünk a munkahelyeket. Én kimondom úgy, ahogy van, nem sajnálom őket. Ideje, hogy átadják a helyet nekünk, fiataloknak. Úgyis azok tartják el őket, akik dolgoznak. Hát akkor? Minek ez a nagy felhajtás körülöttük? Ők tehetnek róla, hogy ilyen nehéz helyzetbe került az ország, vagy ahogyan mondják, a társadalom. Miért nem gondolták meg jól, merre viszik, milyenné teszik az egészet? Most meg csak a régi időket sírnák vissza! Csak azt eszik, amit főztek maguknak – és sajnos, nekünk, unokáiknak. Z. K.