Tejedi Mihály vallomása

Valamikor itt Éberhardon 30-40 tagú fúvószenekart akartak szervezni. Bacsa Pali kezdeményezte, Békéscsabáról települt át, klarinétos volt. Sokan jelentkeztek. Jött a selejtezés, a kottatanulás, és sorra potyogtak ki. Hatan-nyolcan maradtak, köztük a bátyám, trombonos volt. Közben nem fúvószenekar lett belőle, és a hangszereket eladták. Én is vettem egy szaxofont. Amikor berukkoltam, a hangszert itthon hagytam Mikinek, az unokaöcsémnek. Úgy beszéltük meg, hogy ha szükségem lesz rá, elküldi. Az első évben nem volt rá szükség. A második éven jött egy harmonikás, azt hittem, a csillagokból pottyant oda. Nem hallottam még olyat! Szudétanémet volt, valahogy ottmaradt Csehországban, aztán behívták katonának. Mondtam neki, hogy én is konyítok valamit a zenéhez, de a kottát nem ismerem, öt-hat számot ha el tudok játszani. ĺgy kerültem a zenekarba szaxofonosnak. Esztrádműsorokat adtunk, volt köztünk cseh, német... én meg magyar. Mondhatom, kész zenészként szereltem le. Hogy el ne felejtsem, mi melós katonák voltunk, mert hová vitték a magyarokat meg a keleti cigányokat? Ásó, kapa, csákány... Volt ugyan puskám, de egyet se lőttem vele. Ötvenegy őszétől ötvenöt karácsonyáig voltam katona. De olyanok is voltak, akik hat-hét éve katonáskodtak, és nem tudták, mikor szerelnek le.

***

A kitelepítést megúsztuk, mert a családunkban nem volt munkaerő, az apánkat negyvennégyben kivitték a frontra, fogságba esett. Nem jött vissza. Hivatalos értesítést nem kaptunk róla. Akik vele voltak, megjöttek, mesélték, hogy betegen feküdt egy fabarakkban, a fal mellett, valahol Oroszországban. Anyánk itt maradt négy gyerekkel. Öt és fél osztályt jártam magyar iskolába, de Sztálin Jóska elvette, szlovákba kerültem, kijártam a két utolsó osztályt és kész. Ott tanutam meg szlovákul úgy-ahogy. Tizennégy évesen markot szedtem. Kellett a pénz. Anyám festő-mázoló inasnak adott. Negyvenkilencben még voltak maszekok. A mesterem kedvelt, tudta, hogy félárva vagyok, fizetéskor mindig több pénzt tett a borítékba, mint a többieknek.

***

Legénykoromban is írogattam már. Először Petőfit költöttem át.

„Itt születtem, e szívási tájon, jó termőföld van ezen határon, megterem az aranysárga búza, fejemet én nem hajtom a búra. Nem búsulok én, bár édesanyám haragszik rám, mert szeretek egy lányt, ne haragudj, bocsáss meg, jó anyám, feleségül kérem azt a kislányt. Anyám, anyám, téged elvett apám, én is ősszel elveszek egy szép lányt, esküvőnket megtartjuk szüretre, mert ha nem, hát elmegyek örökre.”

Huszonnégy évesen nősültem. Én katolikus vagyok, a felségem református. Anyám ellenezte a házasságot. Nem találsz katolikus lányt? Nem, anyám. Elmondtam neki ezt a verset. Aztán már nem mert szólni, ismert, tudta, ha ellenzi, eltűnök Csehországba, és azt nem akarta.

A feleségem volt az első szerelmem, mert hiába volt sok lány, mindenkinek más a szeme, mást lát, hiába tetszik ez is, az is, mégiscsak egyvalaki tetszik meg az embernek. Nem voltam én csibész. Nem használtam ki a lehetőséget, és nem is bánom. Ki lehet tartani egy asszony mellett. Hozzá is írtam verseket, sokat, de elégettem. Meg se mutattam neki. Talán meg is haragudott volna érte. Mindennap itt van velem. Ha kitartottam mellette, csak szeretem, nem így van?

***

ĺrtam egy regényt, még fiatal koromban kezdtem, később átírtam. Amikor Miki, az unokaöcsém már a filharmonikusoknál játszott, elhatároztuk, zenés darabot csinálunk belőle. Az a címe, hogy Pista, a cigányprímás. Én írtam a dalbetétek szövegét is meg a zenét. Mikinek mindig megmutattam, és ő jóváhagyta. Lett vagy harminc-negyven szám. Mindenféle jelenetek voltak benne, cigányzenekar a kocsmában, eljegyzés, lagzi, egy szolgalegény, akit Miskának hívtak (mert én is voltam három hétig szolgalegény) és aki elvette egy gazdag paraszt egyetlen lányát. Azt terveztük, hogy ha befejeztem, letisztázzuk, kijavítjuk. Szegény Miki megbetegedett, itthagyott. Elment a kedvem.

***

Ha írásról beszélünk, inkább a mesékről szólok. Kapásból tudok mesélni. Azért írtam le őket, hogy el tudjam másodszor is mondani hasonlóképpen, ha este jön az unokám, és arra kér, meséljem el „a szívási félig nyúzott bakkecskét”. Jegyzeteket készítettem, aztán rájöttem, hogy ez nekem egész jól megy. Két unokám van, de már a két lányomnak is meséltem annak idején. Tíz éve is van, hogy utoljára meséltem az unokáknak, most már nagyok, akkorák, mint én.

Tizedik éve nyugdíjas vagyok. Hetvenedik évemben járok. Itt a kert, ásni kell, nyulakat tartok, zöldért járok, füvet kaszálok, készítem nekik télire a szénát, és mindig akad valami apróság a ház körül. Életemben soha nem unatkoztam. Van egy harmonikám, most hozta a vőm, volt öt, de mindent elajándékoztam. Lemegyek a pincébe, iszom két-három pohár bort, aztán próbálgatom a hangszert. Életem nagy vágya volt bekerülni egy jó zenekarba. Nem sikerült.

***

Miután megnősültem, építkeztünk, hónapokig alig kerestünk valamit, azért változtattam a sorsomon. Elmentem a Slovnaftba, ott dolgoztam nyugdíjig. Még egyszer inas lettem, felnőtt fejjel. Harminc évig hegesztő voltam. S mivel sikerrel elvégeztem a szakiskolát, felkínálták, hogy mivel nem vagyok még harminchat éves – akkor harmincnégy voltam -, felvesznek ipariskolába, ami értettségivel végződik. Akár gépészmérnök is lehet belőlem, mondták. Nekem fáj a fenekem a sok üléstől, hagyjanak engem békén, mondtam. Meg hát, ha iskolába járok, nincsenek túlórák. Nem bántam meg, hogy nem lett belőlem mérnök.

***

Nem írok mindennap, csak amikor elkap a mánia, és akkor nem bírom abbahagyni. Nem töröm azon a fejem, hogy mit fogok írni.

Azok az írásaim, amelyek igaz történetek, jók. A Cigány-Duna szörnye például így kezdődik: „Aki ötven év előtt került Éberhard községbe, nem tudja, de nem is hiszi, hogy az akkori kis falucskának külön Dunája is volt. A Kis-Dunától elágazó, összevissza folyó Cigány-Duna...” Amiket kitaláltam, például a káposztafej meg a rücskös fejű csigaszög, gyerekeknek valók. Munka közben jönnek az ötletek, például amikor pucoltam a káposztát. Arra gondoltam, hogy tetszenének a meséim a gyerekeknek. De azt valakinek le kellene tisztázni, a mondatokat szépen összerakni. Mert én csak úgy írom, ahogy jön... Úgy vagyok vele, hogy senki nem hallgat meg, hát leírom, amit gondolok. Szórakozásnak tartom. Senki se tudja, mi mindent írtam, Jolika, a feleségem sem.

De sokszor eszembe jut, hogy minek ez nekem? Nem kell a kutyának sem. Egyszer fogom és elégetem.