Születésnapi beszélgetés Balázs Gézával: Az alap az alkotásban rejlő öröm

Ugyanaz a nyelvész mondta azt is, hogy belőlem kettő van. Egyébként sokakat köszöntenek hatvanadik életévük betöltésekor, tisztelgő kötetet szerkesztenek a számukra. Én ezt mindig korainak és eltúlzottnak tartottam, remélem, ebből kimaradok, de ha egyesek a születésnapomon fel akarnak köszönteni, és koccintani velem, azt elfogadom. Az életbe mindig annyi fér bele, amennyit beletöltünk. Vagy beleölünk? Tág érdeklődési területeim között cikázok, rengeteg megtermékenyítő gondolat jön a nyelvészetből, a néprajzból, az irodalomból. Ötleteimmel tele a padlás, bárkinek ingyen adok. Könnyedén fogalmazok, gyorsan tudok írni. Állítólag jó a stílusom, rosszul is esne, ha nem dicsérnének meg néha, mert egyébként valaha író szerettem volna lenni, de ez a „fránya”, robotos és sokszor szűk kereteket szabó tudomány magával ragadott. Mindig igyekeztem jól kihasználni az időt, gazdaságosan megtervezni napjaimat, teendőimet. Az alap az életemben a munkában rejlő öröm megtalálása, és persze a fegyelmezettség, no meg a szorgalom.

Ha Balázs Gézára gondolok, talán az első önre jellemző dolog, ami eszembe jut, az a kíváncsiság, a második pedig a szabadságvágy. Hogyan alakultak ki ezek?

Fogalmam sincs. De emlékeim szerint már általános iskolás korunkban alapítottam egy „titkos felfedező társaságot”, s bejártuk a Rákosmezőt. Szabadságvágy? Én mindig szabadnak éreztem magam, mert az alkotás mindig örömmel töltött el, és mindig alkothattam. Szerencsés korban éltem. Az elém kerülő korlátokat (mert azért azok voltak bőven) rendkívüli leleményességgel tudom kicselezni. Ha lezárult előttem egy sorompó, rögtön rátértem egy másik útra, s ugyanolyan lelkesedéssel hajtottam tovább. Hozzáteszem, volt néhány nagy csábítás az életemben, egyiknek-másiknak majdnem bedőltem, másoknak meg nemet mondtam, s jól tettem.

Múzeum krt. 4/A 247-es szoba – ez szinte a második lakhelye. Szerényen berendezett szoba más professzorokhoz képest. Szereti az egyszerűséget, a funkcionalitást?
Az egyetemi szobaelosztás kultikus ügy. Amikor a Múzeum körúti épületbe költöztünk, csodálkoztam, hogy egyes kollégák miként csapnak le a szobákra. Nekem egy kis szoba (iroda) maradt. Igaz, az akkori dékán, akinek egy ideig a helyettese voltam, meglátva a szobát, rögtön vásároltatott nekem tíz szép széket, s ezzel nagyjából meg is telt a szoba. Talán én voltam az ELTE-n a legkisebb szobával és íróasztallal rendelkező tanszékvezető. De jól van ez így, a laptop az ölemben is elfér, írni meg otthon szoktam, ahol van bőven hely.

Nagyon fiatalon lett sikeres és ismert: televízió-rádió, egyetemi tanárság, vezetői megbízások stb. Nem volt teher ez a későbbiekben? Nem érezte túl nagynak az önnel szembeni elvárásokat?

Vannak egyetemi oktatók, akik egész életükben meg sem mutatkoznak a nyilvánosság előtt, a médiában. Én évente 25–30 előadást tartok itthon és külföldön: szigorúan csak meghívásra, mert nem szoktam tülekedni, jelentkezni. Ezek nagy része nyilvános, ott van a honlapomon jó előre, el lehet jönni, meg lehet hallgatni. A ’80-as években, ifjú tanársegédként a tudományos ismeretterjesztést vállalva tudtam, hogy ezzel olyan területre lépek, ahol tevékenységem reflektorfénybe kerül. De mit tegyek, szerettem. Azóta folyamatosan vannak rovataim, műsoraim, volt, hogy egyszerre valamennyi közmédiában. Egyik barátom, egy minisztérium sajtófőnöke mondta tréfásan: ha fölébredek, és nem találkozom Balázs Géza nevével, akkor lehet, hogy már meghaltam. Az egyetemi tanársághoz az igazolt teljesítményen kívül kell egy kis szerencse is (például, hogy fölterjesszenek). Hálás vagyok a sorsnak, hogy 44 éves koromban – tényleg viszonylag fiatalon – a köztársasági elnök kinevezett professzornak. Az átadásnál én voltam a névsorban az első, emlékszem, a nevem hallva felpattantam, az elnök úr meg nem akarta átadni, azt hitte, valaki tréfálkozik. Mivel úgy érzem, hogy minden pozícióban: tanszékvezetőként, dékánhelyettesként, rektorhelyettesként, bizottságok, egyesületek, és cégek vezetőjeként helytálltam (különösen, ha egyes helyeken utódaimat tekintem), szerintem rám volt szabva a zakó. Amit nem tudtam megtenni az egyik helyen, azt megcsináltam máshol; s nem véletlenül alapítottam cégeket (amelyeket már a gazdasági hetilap is árgus szemmel követ).

Az életében egy fontos szimbólum az út: míg a lakhelye alig változott, mindig a Rákos-patak mente volt, addig a tudományban, a médiában és az elmúlt 15 évben a Földön is folyamatos útkeresésben volt. Mivel vált többé a világjárásai alatt?Valami nagyon mély vonzás van bennem a magyar nyelv és kultúra, illetve Magyarország iránt. Utólag döbbentem rá: valóban a Rákos-patak mellett cseperedtem fel, ott éltem a harmincadik életévemig, s utána sem hagytam el ezt a tájat, lakást, házat ösztönösen mindig csak ezen a környéken kerestem. Ma is itt lakom, csak egy kerülettel odébb. A keleti bölcsek mondják, hogy ne ugrálj túl sokat. Nos, ragaszkodom a szülőföldemhez, a hazámhoz, minden táját bejártam (gyalogosan is), otthon vagyok. 2005-ben egy antropológus barátom meghívására eljutottam a maják földjére, és ott tényleg ért egy áramütés. Azóta megszállottan kutatom a letűnt civilizációkat, s már-már szégyellem, de többször körbejártam a Földet. Valahol ezt is a magyarságért teszem. Mert az így született gondolataimat hazahozom és terjesztem, hogy mi ne legyünk letűnt civilizáció.

Balázs Gézát vagy szeretik, vagy utálják a hallgatók – átmenet nem igazán van. Azt hiszem, ez mindenkinél így van, aki hat az emberekre. Ön szerint mit jelent a „balázsgézás” viselkedés, megjelenés?

Nem tudom, hogy lehet-e ezt méricskélni. Azt tudom, hogy a tudományos kérdések iránt elérdektelenedő világban óráimra nagy számmal jelentkeznek a hallgatók (mert nálunk több tanár közül lehet választani). Előadásaim végén gyakran megtapsolnak. Hogy az egyetemekre egyre nagyobb számban bejutó alulművelt, de kritikai érzékkel jól feltöltött hallgatók „utálnak” valakit, már régen nem érint meg. A régi egyetemi rendszerben ezek az egyetem küszöbét sem léphették volna át, most, a tömegképzés idején pedig ők akarják megmondani, hogy mit tanítsunk, hogy kell-e egyáltalán előadásra járni, ki legyen tanszékvezető, s utána meg osztályozzák a tanárokat. Szeretek tanítani, a hozzám forduló, érdeklődő hallgatókat kötelezettségeim felett segítem ötletekkel, szakirodalommal, szakdolgozatuk olykor sorról sorra vezetésével, konferenciarészvétellel, publikációval. Hogy mi a „balázsgézás”, ezt döntse el más – vagy az utókor.

Mit szeretne még megtenni, mi maradt ki?

Ahogy említettem, tele vagyok ötletekkel. Néhány „legnagyobb” művemet még nem írtam meg. Vannak titkos vágyaim, s ha már megkérdezte, elárulom: egy dráma ötlete forog a fejemben. Nem biztos, hogy meg tudom írni.

Ha egy dolgot vihetne magával, mi lenne az?

Külföldre mondjuk könyvet, de vastagot, hogy sokáig kitartson. A másvilágra talán édesapám nálam lévő rózsafüzérét.

Változtat bármin is az ember életében ez a kerek szám?

Persze. Mostantól gyakrabban kell jogsit hosszabbítani, viszont közeledik az ingyenes utazás időszaka. Gyakrabban fáj valami, ami jó, mert azt jelenti, hogy még élek. Viszont egy csomó dolog nem izgat, ami korábban igen. Természetesen ugyanúgy teszem tovább a dolgomat: olvasok, írok, tanítok, előadok, utazgatok, túrázom, nyáron evezgetek (már csak -getek) a Tiszán. A legnagyobb változás pedig már régen elkezdődött. A keleti bölcsek szerint a férfiembernek negyvenéves koráig meg kell tennie a legfontosabb dolgokat. Később pedig már ne kapkodjon, hanem örüljön a fölkelő napnak, a családnak, az ismerősöknek, egy-egy jó könyvnek, a pohár bornak, a baráti szónak…
 

Blankó Miklós