Sír a telefon...?

Már hónapok óta szenvedünk az elvonási tünetektől. Mert ennyi volt a fényűzés szerény nyugdíjas életünkben. Hogy felhívtuk – rendszeres időközökben – a barátnőnket. De különféle fondorlatos módon kezdtek leszoktatni a telefonálásról bennünket. Bevezették a telefonkészülék fenntartásáért számlázott illetéket. Ekkortájt kecsegtettek a „hétvégén olcsóbb“, meg az „este hét után féláron“ programmal. Aztán jött – mind derült égből a villámcsapás a cég újabb „gazdálkodj okosan“ húzása, a „másodperc“ tarifa. És az egetverő telefonszámla.

E mindig jobbat ígérgető, s mindig többe kerülő hónapok alatt vívódtunk, mint Hamlet. Kikapcsoltatni vagy meghagyni? A család melegen ajánlotta a számtalan mobiltelefon egyikét. Címtároló memóriával, SMS-lehetőséggel. Teljesen ingyen. És ha lemerül? És ha nincs kéznél a szemüveg, amikor tárcsázni (mit, tárcsázni, pötyögtetni) kell? Hárítottam, mint anyám egykor a mosógépet. Maradt a régi, jól bevált „stabil“ vonal. Mert ismét jött a kiscsomag, nagycsomag-program. Választhattam, mint a hiszékeny gyerek, hogy a pöttyös, vagy a csíkos bögréből issza-e a kakaót, amit különben utál. És mint az alkoholista a pohárért, nyújtogatom a kezem a telefon felé. Végül erőt veszek magamon, nem tárcsázok! Csak kerülgetem, lesem, hátha valaki, hátha mégis… De nem. A vonal túlsó végén is kivárnak, ott is takarékoskodni kell.

Aztán haditanácsot tartunk a piacon.

– Ha jól vagyok, hármat csengetek. Ha rosszul, ötöt. De fel ne vedd!

Azóta csenget a telefon, de mi kiszúrtunk vele. Nem vesszük fel – hallgatunk. A csengetésből is értjük egymást. Tud jobbat valaki? (erzs)