Síelés? Kösz, mégsem

Nagyon lelkesen készültem életem első síelésére. Judit barátnőmtől kölcsönkapott hiper-szuper (flitteres-strasszos!) szerkóm büszkén lapult a táskámban. Vásárlási mániám soha nem látott magasságokba csapott: garfieldos sízokni, csíkos lábvédőcsoda, hidratáló készítmények, új, vízálló rúzs: egyszóval minden készen állt. A fiúkkal: merthogy egy zenészekből, fotósokból álló csapat tagja lettem, nekivágtunk. Hajnali fél négyre érkeztünk a festői osztrák falucskába, Hochkar mellé. Az első sokk az volt, amikor ezek az elvetemült sífanatikusok reggel hétkor behozták nekem a kávét. A pálya nyolc harminckor nyit, ott kell lennünk időre. Ezen még túllendültem volna, ám amikor felvettem a sícipőt, már tudtam: ez pokoli lesz. Ám valahogy azt éreztem, én tudok síelni, mit vesződjek tanulással. Fel is rakattam magam a nagypálya felé induló liftre. Már az emelkedésnél éreztem, gyomrom görcsbe rándul: én innen el akarok menni, haza, sőt az Alföldre, az az én világom. A fiúk elegánsan lesiklottak a végén, én fél seggel lecsúsztam, botjaim elrepültek, egyik lécem beakadt a vázba. Felszabadult kezemmel a fogantyúba kapaszkodva sikítani kezdtem. A liftet leállították, dühös osztrák kezelő leszedett, a léceimet utánam dobta. Megálltam a mélység felett, szemembe könnyek gyűltek. Ahogy ellöktem magam, akkorát estem, hogy száz métert zúdultam lefelé. Felállási nehézségek, fájó tagok. Vágyódva néztem a Hütte felé, de az 2000 méterre volt. Sílécek le, szánalmas araszolás a lesiklók között. Végkimerülés, kávé, három Jäger. Ezután megint azt éreztem, én tudok síelni. Ez a hübrisz majdnem a lábcsontomba került. Hatalmas lendületet vettem, de irányíthatatlanná vált mozgásom egy hókupac mögé sorolt. Lécem nem oldódott le, tíz percig senki nem járt arra. Sírva fakadtam, végül egy osztrák nyugdíjas mentett meg, aki távoli visszhangként hallotta elhaló hilféimet. Itt az ideje a gyerekpályának – gondoltam. Vagy egy óra alatt elvergődtem odáig. Láttam ott a vidám kölyköket, suhantak, mint az angyal. Egyedüli felnőttként bekúsztam közéjük. „Itt nem lehet beégni” – biztattam magam. Mikor seggen csúszva a Kinderland aljára értem úgy, hogy magammal sodortam két lendületes ötévest, már tudtam: de igen. Léc le, irány az étterem. A nap hosszabbik, hátralévő részét ott töltöttem, dizájnos cuccomban, tökéletes sísminkemmel. Sikerült eszméletlenre innom magam, de legalább addig se éreztem az utána napokig kínzó izomlázat. Persze a további napokban a szálláson maradtam. Judit küldött egy SMS-t: Én szóltam! És igaz, tényleg szólt. Eztán hallgatok a barátaimra. A vadvízi evezés biztosan kimarad…