Reszkessetek, szülők!

Soha még filmet (filmeket) olyan szomorúan nem néztem, mint a „Reszkessetek, betörők“ amerikai filmvígjáték különféle változatait. A kőgazdag, de dögfáradt szülők rohanvást távoznak, hogy idilli és fényűző karácsonyt töltsenek távol az otthonuktól. (Otthon, hm…?) Közben a szupergépekkel, minden földi jóval berendezett csodaházban felejtik egyik csemetéjüket. A repülőgépen észreveszik a hiányt. A riadalom kábé annyi, mintha az egyikbőrönd veszett volna el. A testvérek enyhe undorral, felszínes aggodalommal tűnődnek, mi lesz a gyerekkel, aki még soha nem maradt egyedül?

Telefonok, visszaút szervezése a mama számára, sehol a közelben elérhető ember. Az egész város kihalt, elutazott, mindenki pihenni távozott a fényes és kényelmes luxusnegyedből.

A huszonegyedik századhoz méltó módon leleményes gyerek ismeri a technika minden trükkjét, távirányítható játékai és a házban található szerkentyűk segítségével nemcsak leszereli, hanem harcképtelenné is teszi az agyafúrt betörőket.

Ez még imponálhatna is. Hogy ilyen okos, előrelátó, higgadt. Hogy bátor és leleményes.

Mégis annyira sajnálni való. Hogy éppen csak elképed, csodálkozik, hogy egyedül hagyták. De úgy tűnik, hozzászokott már. Azonnal pizzát rendel.

Tulajdonképpen semmi érzelem. Sem szomorúság, sem félelem.

És ettől olyan félelmetes.

A szülők negyven-negyvenöt között. Még bizonyára élnek a ngyszülők is.De hol? Ők is külön karácsonyoznak? Vagy „Derűs Alkony“ otthonban töltik hátralévő életüket?

Ha itt volna egy nagymama, nagypapa… De nincs!

Ilyen lesz a Szép Új Világ?

Szegény unokáink… –hme–