Presszósirató

Szimbólummá vált. Nyáron a turisták hada özönlötte el. Az esztendő többi időszakában a helyiek és környékbeliek meghitt találkozóhelye volt. Délben ebédelni vágyók, délután középiskolások, munkájuk után megszomjazók tértek be. Az ízek mellett különös varázsa volt a környéknek is. A csapatnak nevezett söntésrészbe ültem be legtöbbször. Sanyi, Dini és Józsi pincérek váltották egymást nap nap után hétről hétre. Színültig, megpúpozva csapolták a pilzenit. Máshogy nem is tehették volna. Messze környéken nem volt cseh sör. Csak fenn a presszóban, köznyelven a sportban vagy hídon.

Minden napszaknak megvolt a maga diszkrét bája. A Bazilika mögé lemenő Napnak kora délután a keresztje csillogtatta meg aranyát, a kompon átkelő autók ablaküvegéről verődött vissza a fény.

Benn is akadt látnivaló. A famennyezetre szögelt és tűzött labdarúgó-klubcsapatok háromszögletű zászlai díszelegtek: a menő, legrangosabb csapatoktól kezdve a hazaiakig. Oldalt a gesztenyefa vastag törzsének zsenge oldalhajtásai zöldelltek. Kintről úgy tűnt, mintha a viszontagságos, szeszélyes idő elől óvná a csapszéket. Mintha védőernyőként, oltalmazóként szolgált volna. De maradjunk bent a fapados asztaloknál! Ahol a Prazdroj jellegzetesen kesernyés íze enyhíti a szomjat. Összeszokott társaság verődött mindig össze: snapszerezők és máriást játszók, egymásnak pásztorórákat adó szerelmespárok, értelmiségiek, munkájuk után megpihenő orvosok, tanárok. Mindegyikük előtt a keményhabú sör, melyben a gyufaszál mozdulatlanul megállt, mint tejszínhabban a műanyag kiskanál.

A másik részben, a bokszokkal elkülönített helyiségbe az étkezni vágyók ültek be. A hasábburgonyával tálalt, nyúlós kirántott sajtra jól csúszott a pilzeni. A tartármártás egyszerűen fenséges volt, páratlan a maga nemében, különösen az összetevői miatt. Titok övezte elkészítésének fortélyait. A rizses resztelt máj is mindig ízletes volt. A téli estéken elfogyasztott csípős halászlé könnyet csalt a szemekbe. A levegőben a rumos teák és forralt borok illatos páragőze terjengett. Tavasszal kellemes, hűs légáramlat járta be a négy- vagy hatszemélyes bokszokat. Később egy gumipadlós oldalszárnnyal bővítették ki a népszerű Sport presszót. Itt már osztálytalálkozókra, nagyobb csevelyekre került sor. Ennek a résznek is megvolt a sajátos hangulata, igaz, nem volt annyira diszkrét, mint a mellette levő, sportzászlók sem lógtak a mennyezetről, de itt is jókat lehetett beszélgetni ízletes étel-ital mellett. Mindig volt miről. Sok mindenről szó esett. A nagyvilág eseményeiről, hétköznapi dolgokról, a város kulturális és sportéletéről. De ugyanúgy szerelmes szavak is elhangzottak, új barátságok, kapcsolatok köttettek. Hétvégeken teltek meg igazán a padok. Ilyenkor jöttek össze a jó barátok, ismerősök. Ki a szomszédos falvakból, ki a városból érkezett, hogy szabadon, kötetlenül elbeszélgessen, vagy csak kimondottan a sajt és sör miatt szorítson magának és társának helyet. Ilyenkor arra is jutott idő, hogy megbeszéljük, miből írunk hamarabb, magyarból vagy matekból, mikor jönnek a komáromi mateszesek vendégszerepelni, ki tart előadást legközelebb a Balassi Klubban, megvitassuk, hogy játszott Lendl Borg ellen, s a hűsítő ital fogyasztásán mindig felvetette valaki: igyunk meg még egygyel, hisz van még idő, akár snóblizhatnánk vagy barkochbázhatnánk egyet.

Már megint elkésem a buszom, de hát hogy mehetnék még haza, mikor a barátnőm is megígérte, hogy feljön? Vagy menjek eléje? Várjam be a rendőrség épülete előtti elágazásnál? És ha nem jön? Ott fogok szobrozni? Maradtam. Élveztem az asztal köré sereglők társaságát. Mindig volt megbeszélni- vagy megvitatnivaló.

Volt, mikor nem akadtam ismerősre. Ilyenkor a csapatban ülő kártyázók lapjárását néztem, vagy egykedvűen a szemközti város fénypontjait számoltam. Odaátról ugyanezt soha nem tehettem meg. Nem is bántam. Egy-két betlit is bejelentettek, míg nem tűnt fel az ajtóban egy-egy hozzám ülő vagy felém intő ismerős. Olyanok voltunk, mint egy nagy család. Mindenki mindenkit ismert.

– Gyere be, most tettek szabaddá egy bokszot! Úgy váltogatták egymást a kis társaságok, mint a szolgálatukat teljesítő és végző fel-alá motorcsónakázó határőrök, a vizet egyenletesen szelő, hatalmas, terhes uszályok.

Végül is elértem a gyárban dolgozó munkásokat hazaszállító vidékit. A gyermekotthon előtt szálltam fel rá. Előtte még lesétáltam a partra, számban a pilzenitől felböfögött mártás ízével. A főtemplomot bámultam, alatta pihen a komp, kikötötték, benne hallgat a sötétség. A hórihorgas jegenyefák levelei rezdülnek meg a hűs dunai szélben.

A buszban még mindig éreztem a jellegzetes mártás- és komlóízt. Szülőfalumba értem. Lefekvéshez készülődve felidéztem a baráti társaságok, a gesztenyefa köré épített presszót...

Ki gondolta volna, hogy tízegynéhány év után, a gesztenyefa lombja alatt, a lebontott presszó helyén kérik és kezelik majdan az útleveleket. Már nem a sört ütik csapra, sem a kártyát az asztalra, hanem a stemplit a passzusba.