Miért nem lettem síbajnok?

Akkor tanultam síelni, amikor itt ismeretlen fogalom volt a sífelvonó, a síléc azért volt síléc, mert fából készült, mint a síbot is. Hol voltak a márkás felszerelések, a csatos, bokatartó műanyag sícipők, síoverallok? Valahol a vasfüggönyön túl. Ha leesett az első hó, fogtuk a befőttesgumival összekötött sítalpat, lábunkra húztuk a síbakancsot, irány a trolimegálló, zötyögés a végállomásig, onnan fél óra gyaloglás a Szamárrétre, tíz perc csusszanás lefelé, húsz perc gyaloglás hegynek föl. Mire a hegy tetejére értünk, orrunk minden belső tartalma arcunkra fagyott. Lefelé szánkózók között szlalomoztak azok, akik már urai voltak a viasszal sikamlósabbra kent sítalpnak, akik meg nem, többet potyogtak, mint amennyit a széllel folytatott versenyt élvezhették. Én az utóbbi kategóriába tartoztam. Amíg a nagyok síeltek, én szánkóztam, mire belenőttem a sítalpba és a bakancsba, nemigen akart senki vesződni velem, a taknyos kis kezdővel. Mígnem az egyik unokabátyám egy szünidei napon elcipelt magával. Troli, végállomás, ballagás, hegytető. Csak azt csináld, amit én – figyelmeztetett a fiú. Lehúzta a befőttes-gumit, gondosan egymás mellé fektette a sítalpakat, keresztben. Befőttesgumi le, sítalpak párhuzamosan, persze, hegynek le. El is indult mindkettő, a pálya felénél értem utol, bukdácsoltam föl, behúzott nyakkal hallgattam a szidalmakat. Igen, párhuzamosan, de keresztben, ismételgettem. Sikerült. Megfordítottuk a talpakat, következett a szakszerű viaszozás. Az is megvolt. Bakancsot bele a kötésbe (emlékszik még valaki a kandahárra!?), beállítás, bekattintás. Indulhatunk. – Mögöttem, a közepéig. Én lejjebb megyek, de te ott várj meg! – az intelmekre olyan komolyan bólogattam, mintha világ körüli útra indultunk volna. Lehet, hogy jobban járok, ha azt választom. Behajlítottam a térdem, a botot szépen hátrafelé tartottam, és elindultam. Szánkók között, síelők nyomában, aztán úgy tűnt, tiszta a terep, lehet gyorsítani. Mint a szélvész termett mellettem két száguldó őrült, az egyik jobbról, a másik balról, se erre, se arra nem tudtam kitérni. S mint egy nőjelölthöz illik, behunytam a szemem, jöjjön, aminek jönnie kell! Bizony jött is. A szalmakunyhó, amelyben sok-sok pad állt körbe-körbe, éppen olyan magasságban, mintha a sípcsontom kellős közepéhez szabták volna. Hatalmas ütés, a sítalpak a kunyhóban, a pad a sípcsontom közepében. A mélyedés a mai napig arra int, ne akarjak én a széllel se versenyezni, se szembe szállni. Grendel Ágota