Micsoda memória!

Öregségemre – bocs, idős koromra – megadatott nekem az az öröm, hogy nem romlik a memóriám. Ugyanis már fiatal koromban is rossz volt. Higgyék el, ez nem gyönge poén, ez boldogító tény, tény, tény.

Míg kortársaim egyre-másra panaszkodnak, bosszankodnak, hogy már nem jut eszükbe egy név, egy évszám, egy cím, egy verssor, az új orvosságuk neve, szomszédjuk telefonszáma – én kajánul örvendezek. Ezt megspóroltam, nekem harminc éve se jutott eszembe.

Persze, azért vannak nüanszbeli különbségek, hogyne volnának! Mondjuk, negyven évvel ezelőtt nem töltöttem naponta sok-sok időt azzal, hogy keresem a szemüvegemet. No de nem is volt szemüvegem. Aztán az se okozott reggelenként gondot, hogy bevettem-e már az orvosságokat. Nem szedtem én akkoriban semmit. ( S ha a kedves olvasó most megkérdezné, hogy miért nem hordom láncon a nyakamban az okulárét, avagy miért nem használok napi gyógyszeradagoló dobozkát, hát arra is megvan a válasz. A lánc idegesít, a dobozkából pedig már kettőt elsuvasztottam valahová, csak nem dobok ki pénzt a harmadikra!) S talán még valami a tovatűnt ifjúság vitathatatlan könnyedségéből: akkortájt sose mentem vissza a lépcsőházból, miután bezártam a lakásajtót, hogy ellenőrizzem, nem felejtettem-e égve a gázt. Bár ha jól utánagondolok, ez nem volt egyértelmű előny, mert huszonvalahány évesen, mikor a férjemmel kirándulásra indultunk, én kicsit késlekedtem a szendvicsek miatt, majd siettemben a villanytűzhelyen felejtettem a húslevest, igaz, takarékra állítva.

Estefelé, amikor hazaértünk, gomolygott a füst, izzott a platni, kilyukadt a fazék, szénné égett tartalmából csak a hamuvá vált velős csont maradt mint egy kis világítótorony, egyben.

No tessék, ezt a látványt például nem felejtettem el, pedig mennyivel jobb volna, ha arra emlékeznék, hogy milyen boldog órákat töltöttünk a Lajos-forrásnál!

Azt talán mondanom sem kell, hogy rossz memóriámnak köszönhetően a magyar és világirodalom megannyi remekét a friss élmény elragadtatásával olvasom végig, ki tudja, hanyadszor.

Sajnálatosan szaporodó kórházi tartózkodásaim idején pedig szerény krimikészletem valamelyik kötetét falom, újra meg újra, lankadatlan érdeklődéssel, és csak az utolsó oldalaknál sejlik fel, hogy hoppá, nem is az lesz a gyilkos, hanem amaz.

Elfelejtem a filmeket is. El én. Többnyire arra sem emlékszem, hogy mit láttam az előző este a tévében. Engem egyáltalán nem zavar a gyakori ismétlés. Először is unom, másodszor is unom, talán harmadszor egy kicsit hamarabb hagyom abba; ott a kapcsoló. Nem vesztek semmit.

Ám a jó filmekkel is előfordul, hogy néhány év múltán csak a közepe táján rémlik fel, hogy ezt a képet én már láttam, ezt a hangulatot én már átéltem. Ilyenkor még jobban élvezem. A jó vicceken is többször tudok szívből nevetni, a rossz vicceken ugyanannyiszor bosszankodni.

Egyszóval sok előnye van a rossz memóriának.

Nemrégiben egy fiók mélyéről kezembe került egy cetli. Tele vagyok ugyanis cetlikkel, mert ha eszembe jut valami megírásra érdemes gondolat, hát fölfirkantom egy cetlire, hogy el ne felejtsem. Ezen a cetlin a következő állt: „Akkor ununk meg valakit, amikor már mindent elmeséltünk neki magunkról.“

Huhú, rikkantottam fel, ez aztán a magvas hülyeség! Ilyesmit csak nagyon fiatalon gondolhat az ember! Meghatottan forgattam a sárguló cetlit, melynek korát nemcsak a firkantáshoz használt tintás töltőtoll, hanem a navitás, az élettapasztalat hiánya is valószínűsítette. Legalább ötven év.

Ma már sokkal okosabb vagyok. Tudom, hogy egy kapcsolat, egy barátság mélysége, időtálló volta éppen azon mérhető le, hogy hányszor meséltük már el egymásnak ugyanazt. Hogy otthonosan mozgunk a másik múltjában, ismerősek a helyszínek, a figurák; tudjuk, hogyan vészelte át a háborút, az ilyen-olyan nagy kalandot, hogyan sikerült megszöknie, miként sétált bele egy új csapdába, és ki jött vele szembe a határállomáson. Tudjuk már, persze, tudjuk, mint a gyerek, aki legszívesebben ugyanazt a mesét hallgatja, és nem unjuk. Sőt, élvezzük, mert biztonságot nyújt, s a meghitt együvé tartozás érzését árasztja.

És ugyanúgy meséljük a másiknak saját életünk emlékeit, amelyek éppen a sokszori mesélés folyamán csiszolódtak kerekké, s nyerték el végső, frappáns formájukat.

Szóval, mégiscsak emlékszem? Barátaim bizonyára emlékeznek, de én nem. Minél többször mesélek valamit, annál kevésbé emlékszem magára a történésre. Nincs előttem képszerűen, hogy itt és itt, hogy borús volt az idő vagy napos, nem látom magamat és a helyszínt sem, már csak a történet él bennem, szövegként, s már mondom is: az úgy volt, hogy érettségi előtt... de szólj, ha már meséltem volna... Hát persze hogy meséltem. És nem szól, és újra elmesélem.

Még egy nagy előnye van az én rossz memóriámnak. Elfelejtem a rosszat. Elfelejtem a csalódást, a sérelmet, a rosszindulatot, a betegséget, a fájdalmat. Talán azért, mert ritkán mesélem el. Nem hagyom, hogy sztorivá kerekedjék. Kihajítom, mihelyt hagyja magát.

A jóból pedig megmarad, akár frappáns történet nélkül is, a java. Szeretteim mosolygó szemét bármikor magam elé idézem. A hangjukat is hallom. Nem kell hozzá se fénykép, se kazetta, se cetli.

Micsoda memória!

Én beérem ennyivel.