Legelgetős gyerek voltam

Az anyatej édességét nem ismerhettem. Koraszülöttként, hét hónaposan születtem. A bába, miután rendbe tett, két melegvizes palack közé fektetett az ágy végébe. Ez volt hatvanöt évvel ezelőtt faluhelyen (valószínű, nemcsak Alsószeliben) az inkubátor. „Ha nem hagyjátok kihűlni az üvegekben a vizet, ha elég gyakran a szájába erőltetitek a rizsnyákot meg a teát, akkor megmarad.” Ezzel ítélt életre. Húszéves anyám türelmesen főzte, passzírozta a „tápszert”, s még néhány hónapig az ágy végében dugdosott. Szégyellte, hogy szőrös vagyok, mint a macska, s még körmöm sincs. Aztán – még nem voltam félesztendős –, a kezembe nyomták a főtt csirkecomb csontját, hadd szopogassam. Ettem nagy étvággyal a húslevest is, a benne főtt répát, meg dédanyám, a szülike késsel kapart, számba adogatott almáját. Modernebb lehetett, mint a többi, akkori falusi asszony, akik megrágva, a saját szájukból etették a még fogatlan csecsemőket. Talán tartott az apámtól, mert igencsak más volt, mint a többiek. Volt rádiója, újságot járatott, olvasott. És – mivel kertész volt – zöldséget enni tanította a karfiolt, spenótot még sosem látott, lecsóról nem is hallott falubelieket. A spenótot külön nekem, melegágyba vetve egész télen szedte, hordta marokszám a konyhába. Szerettem is nagyon.

Oldal szalonna

Még járni sem tudtam, az asztal mellé állított járókába hosszú madzagjánál fogva lehúztam a padlásról hozott – erre akasztva lógtak mindig a fagy-, széljárta magasban – szalonnahasábot. Csak arra figyeltek fel, hogy csendben vagyok. A szalonnahasáb csücskét majszoltam elmerülten. Azóta is így szeretem a zöldségeket, ha hús is van melléjük. Korán beszéltem, jártam. A kedvemért vett kecskéhez tipegve a bögrével, kértem a tejet. Sértődötten üvöltöttem, miért öklelt fel, hiszen azt mondták, ő „adja”. Majd apám után botorkáltam a hosszú gyalogúton és letottyantam a cukorborsó közé. Lélekszakadva kerestek. Én meg elégedetten eszegettem az édes, finom szemeket. Később a karalábét, a sárgarépát, még a nyers burgonyát is.

Fű, fa, virág

Legelgetős gyerek voltam. Megkóstoltam a zsenge árpa zöldjét, az illatos kevertet, amit salátából vagy répalevélből finomra vágva, kukoricadarával vegyesen a kiskacsáknak, libáknak készítettünk. És – mivel olyan jó étvággyal ropogtatta –, az elválasztott borjú tejes kukoricából, „sűrű kóróból”, vagyis édes, zsenge szárú silókukoricából, korpával összekevert szecskájából is faltam egy csipetnyit. A tejes érésű árpát, a rügyeket, a fák levelét sorra rágcsáltam. Az orgona rügye kesernyés volt, a meggyé, cseresznyéé fanyar, finoman édeskés. Az akácvirágot azért kellett megízlelnem, mert kíváncsi voltam, miért szeretik a méhek, az orgona virágát valamilyen babonából nyeltük le egészben. A papsajt nem volt különösen jó, de a sok játszótárssal versenyezni lehetett, ki eszik belőle többet. A szentjánoskenyérrel megjártuk. Ezzel a különleges, fáról lerázott, hosszú, babhéjhoz hasonló hüvelyekből kinyalogatott ragadós édességgel elcsaptuk a hasunkat. Játéknak ott volt tavasszal a fákról lehullott, metéltre emlékeztető sok barka, amit „csikmákként” tálaltunk. Nyáron, ősszel a paraj fekete magja, a júdáspénz, a lapulevél, a bogáncs, a pásztortáska. Egészen korai emlék, hogy apám a vásárból prágai sonkát hozott. Bizony, akár mindennap meg tudtam volna enni. Vagy a narancsot, amit búcsúkor vett. De nem válogattam a gyümölcsben. Jó volt a vadkörte, vadalma, amely puhára érett a padlásra öntött árpában. Az erdőből hozta ezt is, mint ágastól a galagonyát, zsebében a dércsípte kökényt. Különleges csemege volt Ili néném foszlós briósa, amivel minden héten „a városból” érkezett. De a hatalmas tarkabab szemek is, amelyeket Juszti ángyom a rotyogó, gőzölgő fazékból rakott a tányérra. Omlós volt, mint a gesztenye. A szelídgesztenyét anyai nagyanyám egyenesen Budapestről hozta. „Várjatok csak, egyszer pulykát töltök majd vele!” – ígérte. Pestről hozta a főzéstudományát is. Sokáig volt „lakodalmas szakácsné”, ami akkortájt nem kis rangot jelentett. De nemcsak lakodalmakba, előkelő falusi vendégségekre is sütötte a diós, túrós-mazsolás, mákos-almás, káposztás réteseket. A mazsolát ott tartotta egy kicsi, féltve őrzött kristályszelencében az üveges konyhaszekrény legfelső polcán. (Megvan a kredenc is, a kristálytálka is, nagynéném óvja, őrzi ma is.) Bizony, meg-megdézsmáltuk nagybátyámmal. A kettőnk titka maradt, melyikünk volt éppen a ludas.

A háború számomra (is) nemcsak apám hiánya volt, hanem valamilyen állandó éhség érzete. Hiába főzte anyám a hús nélküli paprikás krumplilevest, sütötte a palacsintát. Nekem a hús hiányzott nagyon. Ez pedig apám jelenlétével volt azonos. Ő szokott a térdére ültetni, „katonákat” vágni a szalonnából, rántott húsból. Nagy-nagy békesség, biztonság vett ilyenkor körül, s máig őrzöm a mozdulatot, ahogyan bicskája hegyén nyújtja felém a falatokat.

Háborús koszt

De sok minden hiányzott. Nem volt cukor, villanyáram, petróleum. Sónk az volt, csak őrölni kellett. Abból a hatalmas kősóból letördelt darabokból, ami a padláson hevert, letakarva. Még a gyerekeim is emlékeznek rá. Apám később sem hagyta kidobni. „Hátha szükség lesz még rá”... Lassan ökölnyire apadt, egyszerűen elpárolgott.

Ekkor, a háború alatt ismerkedtem meg a puliszkával. A nagyanyámhoz beszállásolt erdélyi katonák főzték. Még a szagát sem bírtam elviselni. Talán azért, mert akkortájt történt, hogy Szidi néni becsapott. Azt mondta, leveles kraflit sütött (ez a legfinomabb, hajtogatott, hájas tésztából nagyobb kockákra vágott, sütés közben pehelykönnyűvé, finom lapocskákkal szétnyíló sütemény. Csak annyira édes, amennyire még melegen megcukrozzák.) Pedig csak görhöny volt, amit falánkan bekaptam. Egyet haraptam belőle, azután kiköptem. Még a nyelvemet is megtöröltem, hogy a kukoricalisztből sütött szép, sárga tészta undok ízét ne érezzem. Sok évnek kellett eltelnie, míg megtanultam úgy elkészíteni a kukoricaételeket, hogy némelyiket meg is szeressem.

Amikor végre apám a (szerencsére, francia) fogságból hazatért, el nem mozdultam mellőle. És csodálkozva néztem, hogy a tányér mellé hullott kenyérmorzsákat nem a lábához törleszkedő macskának adja, hanem óvatosan a markába sepregeti, és a tányérba szórja, megeszi az utolsóig. A kenyér héjával még ki is törli a tányért. Értetlenül, mosolyogva emlegette: „A bolond székely mindig csak azért imádkozott, hogy egyszer még puliszkát ehessen, ha hazajut. Én meg megfogadtam, ha sikerül hazatérnem, akkora disznót hizlalok, hogy a mestergerendáról a padlás aljáig érjen a szalonnája.”

Halat, vadat s mi jó falat

Akkor már ügyes kukta voltam, akár csirkét kellett kopasztani, felbontani, akár halat tisztítani. Mert apám – Alsóhatár tanyavilágában nőtt fel – vissza-visszajárt halért, vadért a Feketevízhez. Rengeteg halat ettünk. Halászlének, paprikás lisztbe forgatva, ropogósra sütve, rántva. Kicsi cseréphordóban még hagymakarikákkal, mustármaggal megszórva a piros szárnyú keszegeket savanyú halnak is eltettük, magunk készítettük a ruszlit. A legfinomabb azért a harcsa volt. Annál jobb ételt máig sem tudok elképzelni. Talán csak azokat a halakat, amelyeket ott, helyben, a víz mellett megtisztít, kibelez, szalonnával becsavargat, s nyársra húzva megsüthet az éhes társaság.

Falu széli házunkat telente a kerítés magasságáig behordta a hó. A jeges hóban a gyümölcsfáinkig lopakodó nyulakat éber kutyánk – micsoda vadorzó! – a bejárati küszöbre terítette. Ha már untuk a pörköltet, vadasat, akkor a csontokról lefejtett húsból – több fűszerrel, fokhagymával, hagymával – fasírozott készült. A fácánt, vadkacsát, az őzcombot Ferenc bátyánk – szenvedélyes vadász volt – szállította a konyhára. A tél tehát pecsenyétől, fokhagymától illatozott. Meg fűzfavesszőtől. Ebből a konyhában kosarakat font apám.

A vadsóska már a libaőrzések-legeltetések emlékét idézi. Messzire hajtottuk, ki-ki a maga falkáját, s megszomjaztunk, ez oltotta a szomjunkat. Mezei kútból nem volt ajánlatos inni, hátha belefulladt valamilyen kóbor állat. Ősz felé már a tehenekkel kellett a mezőre menni. De azért nem én vezettem, ő húzott magával, ahová akart. Leginkább a kukoricásokba. Persze, ha lehetett, mi is megdézsmáltuk a még puha, tejes szemű kukoricát. A bajszát előbb befontuk, babaként dajkáltuk egy kicsit a kalászokat. Azután tüzet raktunk, s a parázs felett megsütöttük. A szomjunkat a hűvösödő napokon a répalevélből homorított tálkákba fejt tejjel vertük el.

Birka a Bogár-házban

Az egész utca igaz szívvel befogadta a Tótkomlósról betelepített Bogár családot is, akik sem nevükben, sem beszédjükben nem különböztek a falubeliektől. És János bácsival apám igen jó birkagulyást tudott főzni. Ez leginkább abból derült ki, hogy a volt Dóra-, most már Bogár-házban a bokrok, fák takarásában felállított bogrács mellől egyre hangosabb beszéd, nevetés, majd dalolás hallatszott. A birkát ugyanis vörösborral öntözgették. Meg kóstolgatták is közben. A bort is, a gulyást is. Ami végül a birkahúsból megmaradt, tökéletesen omlós, zamatos lett. De én – gyerekként – csak módjával kaptam belőle, nehogy kótyagossá váljak a levétől. Arra ott volt a csipkebogyó vasbor-hatású, kellemesen fanyar, üdítően édes leve, az erdei szederből erjesztett bor (olyan volt, mint a pezsgő), vagy a piros ribiszke bora, amelyből (a gyerek dolga volt a demizsonok feltöltése naponta, amíg csak forrt) jutalomképpen kortyolhattam egyet-kettőt.

A tavasz fűtől, hársfavirágtól illatozott, ebből anyám gyűjtött télire, teának való – szerintem izzasztáshoz túl nagy – mennyiséget. A nyár a szárítani kiterített majoránnától, nagyanyám kút mellett bokrosodó borsmentájától, az ősz a szőlőtől, a hatalmas halmokba szedett, majd elvermelt zellertől, diófalevéltől, az avarégetéstől volt bódítóan illatos.

Dió, szőlő, kenyér

A „lesz még szőlő, lesz még lágy kenyér” ígérete számomra az a valóságos, napfényes pillanat, amikor anyám nyújtja a frissen sült, puha bélű, piros héjú kenyeret. Apám már töri a fa alól felvett diókat, kesernyés, vékony héjukat is lehántva a karéj kenyérbe tűzdeli a fehér dióbelet. És egy tányérkán a morzsolószékre melléteszi a megmosott szőlőfürtöt. „Egyél, ez az igazi!” Azóta tudom, milyen igaza volt.