Látogatóban a halottaknál

Az 1950-es években jelent meg Aly Mazahéri iszlám tudós A muszlimok mindennapi élete a középkorban a 10-től a 13. századig című nagy sikert aratott könyve, amely fontos szerepet játszott a második világháború utáni években az algériai és más arab országok függetlenségi mozgalmainak a kibontakozásában, valamint az arab kulturális öntudat alakításában. A könyv azt a korszakot mutatja be, amelyet az iszlám reneszánsz időszakának is neveznek, s egyik fejezete a halállal kapcsolatos szertartásokkal és a halottak emlékének ápolásával foglalkozik. A középkori araboknak tilos volt két holttestet egy gödörbe fektetniük, nehogy bonyadalmak támadjanak a feltámadáskor. Csak pestisjárvány idején tettek kivételt, de ilyenkor is ügyeltek arra, hogy különböző neműek ne kerüljenek egymás mellé. A síremlékek általában szerények voltak, de a gazdagabbak idővel egyre nagyobb emlékműveket építtettek maguknak, kupolákkal, termekkel, ahol értékes Korán-kéziratokat, szőnyegeket, lámpákat és egyéb kincseket helyeztek el. A gyász jeleként gyakran tárgyak megsemmisítésére is sor került. 941-ben Radi kalifát egyik eunuchának halála annyira lesújtotta, hogy 400 hordó óbort dobatott a Tigrisbe.

A gyász színe az iszlám világban országonként változott. Marokkóban és Andalúziában fehér, Nyugat-Iránban és a Közel-Keleten viszont kizárólag sötétkék vagy fekete gyászruhát viseltek. A halotti tor szokása a muszlimoknál is ismert volt, sőt a temetést követő hetedik napon egy újabb lakomát rendeztek, majd negyven nap elteltével egy harmadik lakomára is sor került. „Az év utolsó nagy ünnepét, az Ejd-al-Kabir-t a halottaknak szentelték” – írja Aly Mazahéri – „ez alkalomból pénzt, édességet, datolyát vagy ruhákat osztogattak a mecsetek kapuiban. Továbbá senki nem mulasztotta volna el, hogy minden csütörtök este hangosan elmondja halottaiért a Korán egy fejezetét. A néphit ugyanis azt tartotta, hogy az elhunyt lelke visszatér a házba az elmaradt imákért és adományokért.” A halottakat gyakran keresték fel a temetőben, elsősorban csütörtökön, amikor is a legkülönfélébb társadalmi rétegekhez tartozó asszonyok és gyermekeik találkoztak a síroknál és egy délutánt töltöttek a halottak mellett.

A középkorban a muszlimok még nem ültettek virágokat a sírokra, viszont bőségesen öntözték és ügyeltek rá, hogy a föld mindig nedves legyen. „A virág és növény nélküli sivár temetők, melyek más napokon kihalt pusztaság képét mutatták, csütörtökönként megélénkültek; olyan pezsgő élet folyt bennük, mint egy igazi vásárban. Tarka tömeg gyűlt össze a vízhordók körül, akik az ösvények mentén telepedtek meg tömlőikkel és tartályaikkal, meg a sok mozgó árus körül, akik teli torokból kínálgatták lepényeiket, gyümölcseiket és egyéb áruikat. Az asszonyok találkoztak barátnőikkel és véget nem érő beszélgetéseket folytattak velük, míg a gyerekek versenyt ordítva kergetőztek a sírok között.” A szóban forgó időszakban kezdett egyfajta divattá válni az is, hogy a hívő muzulmánok végrendeletükben valamilyen szent sírhelyének a közelében jelölték ki végső nyughelyüket. A gazdagok még telhetetlenebbek voltak: ők valamelyik szent helyre kívánkoztak haláluk után, így szabályos nekropoliszok alakultak ki Mezopotámiában és az Arab-félszigeten. Emiatt a bebalzsamozott holttesteket szállító karavánok sokszor két-három hónapig is úton voltak, hogy a legnagyobb becsben tartott mauzóleumokhoz elszállíthassák a tetemeket. A síiták főleg Iránban és az egykori Mezopotámia keleti részében, míg a szunniták Medinában, Jeruzsálemben, Damaszkuszban és Bagdadban temették el halottaikat.