Gyertyák imbolygó fénye

# De az is az ember sajátossága, hogy az elhunyt és a túlvilágra költözött elődökről nem feledkezik meg, emléküket ápolja, s időnként felkeresi szeretteinek végső nyughelyét, hogy virágot helyezzen el, és gyertyát, mécsest gyújtson.

Már a 35-50 ezer évvel ezelőtt élt Neander-völgyi emberek maradványait borító agyagrétegekben is kimutattak különböző virágokból származó pollent, s ebből a kutatók arra következtettek, hogy a halottakat nem hagyták magukra, hanem valamilyen szertartás keretében eltemették őket, s bizonyos használati tárgyak, ételek mellett virágokat is elhelyeztek a sírban.

Napjainkra a mindenszentek (latinul: Festum omnium sanctorum) és a halottak napja (latinul: Commemoratio omnium fidelium defunctorum) szinte egybemosódott, pontosabban szólva az előbbi a halottak napjának vigiliájává lett, noha a keresztény egyház eredetileg május 13-án, majd pedig – a VIII. századtól kezdődően – november elsején (ez volt a kelta újév első napja is) azokról a halott lelkekről emlékezett meg, akiknek a neve nem szerepelt a naptárban. November elseje 835-ben vált hivatalosan is a mindenszentek napjává. A halottak napját 998 óta tartja meg a katolikus egyház. Odilo cluny-i apát rendelte el, hogy mindenszentek vecsernyéjét követően a zárdákban zsolozsmát végezzenek a halottakért, és másnap, vagyis november 2-án a papok gyászmisét mondjanak. Később ezt a szokást valamennyi templomra, majd pedig – a XIV. században – az egész egyházra kiterjesztették. Supka Géza, a két világháború közötti korszak jeles újságírója még azt is elképzelhetőnek tartja, hogy a halottak napja „a chiliasmus hatása alatt született meg: a Krisztus utáni 1000-ik évre várt világvége szorongásos hangulatában, amikor is a halandók igyekeztek az elhunytak szellemeivel jó barátságba kerülni. Sírjaikon gyertyákat gyújottak fel, hogy a szegény fázós lelkek ezek fényénél melengethessék magukat. A gyertyát azért is kellett a sírokon meggyújtani, hogy az ezen a napon sírjaikból kiszabadult lelkecskék újra visszataláljanak a sötétben a maguk sírjába, s ne nyugtalanítsák aztán tovább az élőket”.

A halottak emléke előtti tisztelgés azonban nem keresztény hagyomány. Már a különböző ókori civilizációkban is rendeztek – olykor napokig tartó és látványos – ünnepségeket vagy bonyolult szertartásokat, amelyek során megidézték az elhunyt ősök szellemét, ételt és italt szolgáltak fel, sőt táncoltak és énekeltek is nekik. Rómában általában az elhalálozás évfordulóján emlékeztek meg az elhunytról, ezen kívül február 13-a és 21-e között egy központi ünnepségsorozatot, az ún. Parentaliát (parens - szülő) is megrendezték a halottak emlékezetére. Ilyenkor zárva maradtak a templomok, nehogy az istenek beszennyezzék magukat a halottak látványával, de a hivatalokban sem dolgoztak és esküvőket sem tartottak, a tűzhelyeken és az oltárok előtt pedig eloltották a tüzet. Az utolsó napon (Feralia) virágokkal díszítették fel és borral, tejjel, olajjal, vízzel locsolták meg a sírokat. Rendszerint egy báránykát is feláldoztak. Mivel úgy tartották, hogy ilyenkor a halottak valamiképpen visszatérnek a földre, ételt is készítettek a számukra. Cicero, a kiváló államférfi, író és szónok, Caesar kortársa a halált az élet természetes folytatásának tekintette: „Nincs kedvem az életet megsiratni, ahogy ezt annyian és éppen a bölcs férfiak tették, mert úgy éltem, hogy érzésem szerint nem hiába jöttem a világra, és az életből úgy távozom, mint holmi vendégfogadóból, nem pedig a tulajdon házamból. Mert a természet nekünk csupán betérésre adott szállást, nem pedig állandó lakásra. Ó gyönyörű az a nap, midőn majd a lelkek isteni gyülekezetébe és társaságába indulok, s amikor ezt a zsivajt és tülekedést elhagyom”. A rómaiak számára a halál szinte mindennapos látvány volt, hiszen sokan katonáskodtak, mások az arénákban zajló véres gladiátorviadalok nézőiként vagy éppen közreműködőiként szembesülhettek vele. A temetést rendszerint a halál istennőjének (Venus Libitina) nevét viselő temetkezési vállalkozók (libitinarii) intézték, s különösen egy-egy gazdag patrícius temetése számított nagy eseménynek, amelynek a temetési menet (latinul: pompa) is szerves része volt. Itt fuvolásokkal, kürtösökkel és más zenészekkel kezdve, fáklyásokkal és siratóasszonyokkal folytatva sok mindenki felvonult. A menetet általában táncosok és színészek zárták, akik – talán meglepően hangzik – sokszor kigúnyolták az elhunyt gyengéit, testi fogyatékosságait. Ürögdi György írja egyhelyütt: „A takarékos Vespasianus császár gyászmenetében Róma egyik előkelő színésze az elhunyt maszkjában haladt végig a Városon, s a nézőközönség hahotája közben megkérdezte kíséretét, vajon mennyibe kerül a temetése. Mikor azt válaszolták, hogy százmillióba, felkiáltott: Adjatok nekem tízmilliót, és dobjatok a Tiberisbe!”. Az előkelő halottól azután a Forum Romanumon ünnepélyesen búcsút vettek, majd koporsóját a város falain kívül, valamelyik nagy út – pl. a Via Appia – mentén helyezték el egy mauzóleumban. A szegényeket és a rabszolgákat azonban általában egy tömegsírban temették el, de Rómában a hamvasztás szokása is elterjedt. A hamvedreket a columbariumokban (magyarul: galambdúc) helyezték el. Mivel a zsidók és példájukat követve az őskeresztények is ragaszkodtak ahhoz, hogy halottaik megszentelt földbe kerüljenek, ezért a halotthamvasztást elutasították, s az elhunytak maradványait a föld alatt kialakított többemeletes folyosórendszerben, az ún. katakombákban helyezték örök nyugalomra, és mise keretében itt emlékeztek meg róluk minden évben.