Kokszonsültek

(Valamikor augusztus közepén, amikor a következő sorokat monitorra vetettem, a nap még hét ágra sütött, s noha sohasem tartottam magam sem a sültrealizmus zászlóvivőjének, sem a frissensült külső hatások kiszolgáltatottjának, úgy vélem, alábbi sültek megemésztésére eme melléklet megjelenésének rendes idejében mégiscsak több esélye lett volna a kedves olvasónak. Sajnos, egy híján hat évtizede a szlovák nemzet éppen azon a napon talált fölkelni.)

Irtózatos hőség van napok óta, már az északra nyíló szobák falai is teljesen áthevültek, és olyan makacsul tartják a meleget, mint a samott. Az agysejtek kábultan darvadoznak az izzó csontdekli alatt, s tartalékenergiájuk kevéske maradékán tengődve unottan pislognak a tudatba kényszeresen fel-felkukucskáló gondolatcsírákra.

Jószerivel még étvágya sincs ilyenkor az embernek, hát hogy is érezne késztetést egy csemegékről szóló cikk megírására. A képzelet a szellemi renyheség porában fuldokló lomtár. Tucatmenük – banális húslevesek és rántott szeletek kóvályognak benne. A ventilátor veszettül erőlködik, hősiesen porciózza a lustán szétterpeszkedő légköbmétereket, de mindhiába, a forróság szeletelt állapotban is csak forróság – ritmikusan érkező hullámokban paskolja a halántékot és verítékforrásokat fakaszt.

Ilyen körülmények közepette ugyan miként hűsítheti magát üzemhőmérsékletre az elme? Persze, meg lehet próbálkozni például valami havas tájkép szemlélésével, aki jól beleéli magát, annak ideig-óráig talán ez is segít valamicskét.

Ott vannak aztán a Gulagról írott visszaemlékezések, azok hoszszabb távon is kitartanak, noha megvan az a hátrányuk, hogy aki ezeket olvassa, az közben nemigen képes étkezéskultúráról értekezni. Szóval, nagy bajban lennék, ha nem volna a hőguta ellen egy jól bevált titkos fegyverem, amelynek működési elve, a föntebb ismertetettekkel ellentétben, a túllicitálásra épül. Nem a farkasordító hidegre, hanem életem legforróbb nyarára gondolok, a kassai vasgyár kokszolójában eltöltött hónapokra. Ahhoz képest ez a döglesztő kánikula a borospincék klímáját idézi.

Cirka tizenöt méter magas, harminc méter hosszú és fél méter széles kemencéket kell elképzelni – kilencven darabot, egymáshoz tapasztva, egy nagyjából tíz méter magas talapzaton. És három hatalmas acélpókot. Kettő a kemencesor két oldalán araszol; miután hidraulikus csápjaikkal mindkét oldalon leemelték a kemenceajtót, az egyik hórihorgas acélfullánkjával beletolja a másik potrohába az izzó kokszot, az pedig egy sínpáron gördülő, óriási acélbölcsőbe vajúdja, amely aztán elviszi fürdetni. A harmadik pók az építmény tetején járja a násztáncot, és szénporral termékenyíti meg a kiürített kemencéket.

No mármost, az új koksz születése fölött bábáskodó munkások még a legzordabb teleken sem panaszkodnak a hidegre, el lehet képzelni, mi lehet ott nyáron. Nem is beszélve a gázszelepek alól kicsapó lángnyelvekről (amelyek könnyen megpörkölhetik a kohászsombrerók alól kilógó csapzott hajtincseket), a nyitott kemencékből pilinkélő izzó kokszpernyéről (amely előszeretettel éget pénzérme nagyságú lyukakat a munkaruhára), valamint a folyamatosan szállingózó szén- és kokszporról (amely a szem és a bőr kidörzsölésében jeleskedik). Nem csoda hát, ha a gyári büfében kapható hetes sör ládaszámra fogy, meg az sem, hogy a kokszolói munkás műszak után valahogy már nem kívánkozik ki a napra, hanem jó hideg vízben lezuhanyozik, és valami könyvvel behúzódik a lehető legsötétebb zugba. (Én például akkoriban felüdülésként Dante Infernóját olvasgattam.)

Az étvágyra azonban mégsem volt negatív kihatással a kokszoló, ami a civil kánikulában szerzett tapasztalatokból kiindulva joggal furcsállható. No persze, az említetteken kívül volt ott még néhány dolog, ami komoly szerephez jutott a bábáskodás során. Például az a püspöki pásztorbothoz hasonló húszkilós acélstangli, amelynek kiélezett végével a szurkot kelletett leoperálni a kemenceperemekről. Meg számos magasan elhelyezett kallantyú, amelynek meghúzása akkora erőt igényelt, hogy azzal egy bika is könnyűszerrel földre teperhető. Igaz, malomkő nem volt, de nem hiányzott egypár szovjet szabadalom szerint legyártott praktikus kézi segédeszköz. Egyszóval munka közben is időről időre szükség volt az energiapótlásra.

A legtöbben persze megmaradtak az otthonról hozott szalámis szendvicseknél, de néhányan (köztük jómagam is) az innovatív megoldásokat részesítették előnyben. Ami a sütés-főzés alapfeltételét illeti – leszögezhetjük: tűzből nem volt hiány. A legegyszerűbb az volt, ha egy vödör vízbe belevágtunk egy adag izzó kokszot, és beledobtunk néhány tojást. A lapátra sepert, felhevült szénporba ágyazva a burgonya is szép egyenletesen megsült. A szalonnasütés sem ment ritkaságszámba, mindig volt acélnyárs készenlétben, meg alufólia, amelybe a vöröshagymát csomagoltuk, mielőtt a koksz közé hajítottuk volna (a szalonnasütésben a mai napig is ezt a parázsban édesre dinsztelődött hagymát szeretem a legjobban).

Akadt, aki horganyzott hullámpléhből fabrikált készségen készítette a kolbászos rántottát, a borsós omlettet vagy a lecsót – szezontól függően. Aztán léteztek egyéni specialitások is. Az enyém például a hegesztőpálcára tűzdelt, sörben párolt, majd ropogósra sütött zsiványpecsenye volt.

Utóbbi műveletekhez különösen a kemencék tetején voltak ideálisak a feltételek, ahol helyenként olyan forró volt a padlat, hogy aki elbámult, a talpán képződő összefüggő vízhólyagrétegen aztán hetekig úgy egyensúlyozhatott, mint Jézus a Genezáreti-tavon. Lenn, a kemenceajtók környékén viszont egy ilyen elbámulás könnyen azzal járhatott, hogy valamelyik saját testrészének édeskés sülthús-illata csapta meg az ember orrát. Persze, ha egyáltalán volt még akkor orra...

És – huhhh –, máris végigfut a hátamon a bőr! De sic! Minél messzebb a kemencéktől! Térjünk csak vissza szépen ebbe a kellemes augusztusi langymelegbe.

(De jó is volna, ha visszatérhetnénk, gondolom most, a hűvös őszelőn, búsan, poénom romjain. Persze, ha szerencsém van, péntekig még jöhet egy újabb melegfront. Az augusztusra azonban, sajnos, idén már nem számíthatok.)